Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

7. Fejezet: „Szép zongora"

Hát halihó, egyetlenek!
Meglepetésként hoztunk egy részt, ami reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :3
Plusz új borítót kapott a történet, amit én csináltam. Mi a véleményetek? 🙄
Jó olvasást a hetedik részhez!
Nagyon szeretünk titeket! 💜

(A hibákat még kijavítjuk!)

🌹🌹🌹

JUNG HOSEOK

Azóta a nap óta nem találkoztam Vele. Tiszteletben tartottam kérését, nem kerestem sem Őt, sem az édesanyját - aki próbált elérni párszor, sikertelül. Minden olvasott szó megragadt bennem, s hiába tűnt az egész búcsúzásnak, jó érzéssel töltött el. Hatással voltam rá.
Rá kellett jönnöm arra, hogy a szőke manó többet jelent számomra, mint egy páciens. Sokkal többet.
Talán közelednem is másképp kellett volna hozzá, barátként.
Igen, határozottan.
Az elmúlt napokban azt gondoltam, tényleg soha többé nem fogok hallani Min Yoongiról. Azt gondoltam, hogy végleg lezárhatom azt, ami tulajdonképpen el sem kezdődött igazán.
Sokat agyaltam, hogy mire is gondolok ezalatt, minek kellett volna elkezdődnie, de hiába tudtam a választ, túl makacs voltam elgondolkozni rajta.

Otthon voltam, éppen egy teát csináltam magamnak, s enni adtam Bosconak, mikor csengettek. Hétvége lévén Jisoo nem volt ott, ezért én mentem ajtót nyitni. Komótos léptekkel, nyomomban hű barátommal battyogtam oda a bejárathoz, majd kilestem a kukucskálón. Seokjin és Namjoon álltak odakint, arra várva, hogy beeresszem őket.

Már nagyon régen járt nálam bárki is, Jisoon, és a Haeunt ellenőrző orvoson kívül. Nem voltam felkészülve a hirtelen látogatásra, minden csupa rendetlenség volt. Papírok, mappák, könyvek szétszórva hevertek a nappaliban, egy pizzás dobozzal, meg két sörös dobozzal együtt. Ejj, ha ezt Jin meglátja, meg fog ölni - gondoltam, éppen ezért jobbnak láttam gyors rendet tenni, mielőtt bejönnek.

Régen Seokjin sokat járt ide. Nagyon kedvelték egymást Haeunnal, aminek én csak örültem. Minden annyival másabb volt még akkor.
Nem csak Jin tett látogatásokat nálunk, hanem még jópár régi barát, ismerős, de körülbelül csak Ő maradt az egyetlen, akivel tartom a kapcsolatot a baleset óta.
Jól van ez így, legalábbis próbálom mindig ezt gondolni.

Összedobáltam az iratokat egy kupacba, a szemetet kidobtam, a tévét kikapcsoltam, és közben akarva-akaratlanul is gondolataim közé férkőzött egy kép, ami Yoongit ábrázolta. Szobalányszerkóban. A kanapémon. Talán a három napos nem alvás miatt volt ez, és ehhez hasonló gondolataim, de igyekeztem minél jobban kiverni... akarom mondani elűzni a fejemből őrült fantáziálásaim.

Éppen időben végeztem a takarításnak csöppet sem nevezhető cselekedetemmel, mert a páros menni készült, amikor feltéptem az ajtót.
- Sziasztok! Hát ti mi járatban? - szólaltam meg egy mosolyt erőltetve magamra, ők pedig összenéztek, majd újra rám.
Tudtam, hogy valami fontos ok vezérelte őket szerény hajlékomba, ezért amilyen gyorsan csak lehetett, beinvitáltam a két barátom.
Leültettem őket a kanapéra, majd csináltam teát, és végül én is leültem velük szembe.
- Yoongi édesanyja kért meg, hogy beszéljek veled, miután elmondtam neki, hogy ismerjük egymást - kezdte Namjoon, mire meglepetten kerekedtek el a szemeim.
Szegény asszony, biztosan csalódott bennem egy kicsit. Hiszen ő nem tud Yoongi felém tett kéréséről. Kérés? Inkább mondanám parancsnak.
Nos igen, Ő tényleg egy herceg.
- Mi történt, miért nem válaszolsz a hívásaira, miért nem segítesz a fiúnak? - intézte szavait felém immáron Jin. Kicsit elszégyelltem magam.
- Ő kért meg - motyogtam halkan, és igazából nem nagyon érdekelt a titoktartás. Velük szemben nem.
Elővettem a papírt, ami Yoongi üzenetét őrizte nekem, ők pedig figyelmesen olvastak el minden betűt.
- Ez... ezt biztos Yoongi írta? Tudod, ő nem ennyire... nem is tudom - tűnődött el Namjoon, mire csak hevesen bólogatni kezdtem, ezzel elmondva, hogy tényleg a fiú írta a levelet.
- Kicsit olyan, mint egy félénk szerelmeslevél. Ez annyira cuki! - mosolyodott el Jin, mire bennem még az ütő is megállt.
Szerelmeslevél?
Nem, kizárt.
- Tudjátok, Ő annyira más, annyira... különleges - sóhajtottam fel, kezeimmel pedig megdörzsöltem fáradt arcom.
Nem tudtam, miért mondom ezeket róla, de valami különös oknál fogva úgy éreztem, ki kell mondanom valakinek.
Jin és Namjoon ismét összenéztek.
Ijesztő volt, hogy mennyire megértették egymást ennyiből is.
- El kellene menned hozzá - bujkált egy mosoly a magántanár szája sarkában, partnere pedig mellette bólogatott.
Első gondolatom az volt, hogy ezek megőrültek, utána pedig elgondolkoztam.
- O-oké, de honnan tudjam, hogy hol... - kérdeztem volna meg bután, ám mikor leesett, hogy ki is ül velem szemben rájöttem, hogy ezeknek végig ez volt a célja.
Picsába, hát mi lenne velem a barátaim nélkül?
Namjoon leírta a címet egy cetlire, majd a kezembe nyomta.
- Sok sikert! - kacsintott rám, majd Jinnel a nyomában hagyta el az otthonom. Barátom még gyors megölelt és tőle is kaptam egy kacsintást, mielőtt kiment volna.
Agyalni kezdtem.
Hiába gondolkoztam, és egyre inkább akartam lebeszélni magam erről az ötletről, kezeim maguktól kerestek meg egy fekete farmer-fehér póló szettet, amit gyorsan rám is adtak, a lábaim pedig már vittek is.
Hát akkor legyen, gondoltam.