Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

3. Fejezet: Nem unod még?

Hát igen, elkezdődött az iskola. Reméljük, mindenkinek szupi napja volt... (haha)
De a jó, hogy itt van az új rész! Esetleges hibák lehetnek még benne, mert este néztem át, de majd még egyszer átnézem a nap folyamán. Jó olvasást!😉

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

A reggeli napfény kellemesen futott végig arcomon, miközben egyik oldalamról a másikra fordultam. Ezek után szemeim kipattantak, s az istenért sem jött volna álom rájuk megint. Az éjjeliszekrényemen lévő órára néztem, amely 5:56-ot mutatott.
Remek.
Lustán ültem fel ágyamban, s futtattam végig tekintetemet a szobámon. Mindenféle rumlitól mentes, pont, ahogy mindig. Ám a lelkem legmélyén mégis vágytam néha egy kis rendetlenségre, összegyűrt ágyneműre, mely azt jelezné, valaki nagyon szeretett engem előző este. Vágytam erre, igen. Mégsem vallottam be soha senkinek. Őszintén? Egyes napokon még magamnak sem.
Az ágy szélére ültem, majd egy perc erejéig még lehunytam szemeimet, s hallgattam a csendet. Közben eszembe jutott a vöröske is, akinek az irodája ajtajára egy pici tábla volt biggyesztve, amelyen következő állt: Jung Hoseok, pszichológus.
Az elmúlt időben sokszor látogattam meg azt a szűkös kis helyiséget, s egy nagyon érdekes, számomra kedvező játékot játszottunk minden egyes alkalommal; csendkirályt.
Ha őszinte akarok lenni, meglepett. Meglepett a türelme és a kitartása. S ha végletekig elmenve akarok őszinte lenni, nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Valószínűleg ő sem botlott még olyan személybe, mint én, de ki tudja. Hátha vannak még rajtam kívül ilyen elvetemült egyének.
Nagy sóhaj csúszott ki számon, miközben feltápászkodtam, s hagytam minden ízületemet végigroppanni, azután belebújtam kék mamuszomba, és kitipegtem a fürdőszobába. Míg nem voltam teljesen kész lelkileg arra, hogy tükörbe nézzek, addig a mosdókagyló melletti, alacsony szekrényből szedegettem elő a fogkefémet és annak tartozékait, azután egy vékony csíkban fogkrémet nyomtam rá, s kezdődhetett a lelki megtisztulás. Nekem a fogmosás ezt jelenti. Lehet, ez másnak a szex, vagy a jóga, nekem a fogmosás. Lehet, hogy fura vagyok, de ennyi terhet még igazán el tudok viselni.
Miközben fogaimat sikáltam, a kagyló felett éktelenkedő tükörbe pillantottam. Szívem nagyot dobbant a látványtól, s, mintha a levegő felforrósodott volna körülöttem. Bőröm csillogott a rajta megtelepedett zsírtól, néhány piros folt is volt rajta, szemeim be voltak dagadva, és, ha ez még nem elég, a hajam égnek állt. Úgy, ahogy van. Az egész. Na, ez az, amiért gyűlölök felkelni reggelente. Mert látom magam a tükörben. Úgy utáltam a nap ezen részét, mint semmi mást. Ilyenkor úgy éreztem, mintha megfulladnék, s láttam magam harminc év múlva, egy házban negyvenhét macskával. És, hogy miért pont annyi? Mert az a szerencseszámom. Legalább ennyi örömöm legyen ebben a nyomorult életben.

× × ×

Édesanyám a konyhában ügyködött, amikor én a földszintre értem. Ilyen is ritkán esik meg, de meguntam a kuksolást a négy fal között, ezért úgy gondoltam, áttelepedem másik négy fal közé. A konyhába nyíló boltív előtt haladtam el, amikor anyám utánam szólt.
- Hová lesz a séta? - kérdezte, s hangjából sütött, hogy mosolyog.
Ránéztem, fejemmel pedig kifelé biccentettem, tudtam, hogy érteni fogja. Így is lett.
- Menj csak, de ebédre gyere be, aztán a pszichológusról se felejtkezz el! - mondta úgy, mintha valami tíz éveshez beszélne, nekem pedig halvány mosoly futott végig arcomon. Még utoljára rápillantottam, aztán kinyitva a nagy, barna faajtót, kislisszantam, és azonnal a ház melletti garázs felé indultam. Nagy erőlködések közepette toltam félre a súlyos vasajtót, és léptem annak túlfelére, majd ugyanezt megismételve ismét csendbe burkolózhattam. A garázs csendjébe.
Volt itt egy magas, sok polcos szekrény a jobb oldalon, mely majdnem faltól falig húzódott, és apa régi dolgaira vigyázott. Ecsetek, kulcsok, csavarhúzók, régi alkatrészek, melyek ugyan semmire nem voltak jók, de azért megtartotta őket. Minden apára emlékeztetett, s ezt az egy dolgot kértem anyától; maradjon minden úgy, ahogy azt ő hagyta. Kérésem pedig teljesült, így nyugodtabb volt a szívem. Még, ha csak egy egészen picivel is, de nyugodtabb.
Ezután tekintetem a számomra legfontosabb dologra vándorolt. A zongorámra. A fehér lepedő még mindig úgy terült szét rajta, ahogy azt tegnap hagytam, s amikor közelebb mentem, és lehúztam azt róla, jól végigmértem, és megkönnyebbülve vettem észre, hogy egyetlen porszem sincs rajta. Akkor kaptam, amikor zongorázni kezdtem, tehát kicsivel több, mint tíz éve. Emlékszem az első pár zongoraórámra. Hogy mennyire utáltam. Az arcom mindig a háromszorosára puffadt, s vörös lett, amikor menni kellett, de igazán hálás vagyok anyának, amiért minden egyes alkalommal elrángatott. Ha nem tette volna, most minden bizonnyal egy létfontosságú dolog hiányozna az életemből. Leülve a fekete-fehér billentyűk elé, kezeim szinte maguktól mozdultak, s eresztették le egymás után a hangokat. Először lassan, lomhán, végül már ritmusra, s összeállt egy dallam is, mely tényleg a szívemből jött.
Ez a lelkem volt.
Abból játszottam, mint mindig, s azt akartam, hogy ne hallja senki más rajtam kívül, mert ezekben a hangokban ott voltam én. Az igazi Min Yoongi, minden fájdalmával, s nyomorával együtt.