Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

5. Fejezet: Hiány

Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánunk!❤
Bocsánat a kimaradásért, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire nem lesz időnk. Nem tudjuk, mikor lesz majd a következő rész készen, de nagyon igyekszünk vele.
(A hibákat utólag majd kijavítjuk.)

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

A magam köré emelt fal néhány téglája az engem körbevevő szakadékba hullott, amit nem is bánok, hiszen ennek egyszer úgyis be kellett volna következnie.
De nem így.

Nem egy ártalmatlan csók miatt.

Nem egy olyan csók miatt, amit muszájból kaptam.

Nem egy olyan csók miatt, ami kifordított önmagamból, s ami miatt már három hete a klinika felé sem néztem.

S nekem azóta is így telik minden reggelem. Az ágyamban fekve bámulom rendületlenül a plafont azon gondolkodva, hogy ennél gyengébb már nem is lehetnék.

Mióta Hoseok, a vörös hajával és a lélekbehatoló tekintetével belépett az életembe, azóta nem ismerek magamra. Hibáztathatnám ezért őt is, akár anyámat, de az nem lenne helyén való. Én vagyok az egyedüli ember, aki felelős ezért. És mit ne mondjak, szar érzés. Még, ha egy lányról lenne szó. De természetesen ebbe is jól belefutottam, mint minden másba életem során.
Egy férfi ajkait érzem álmaimban a sajátjaimon, s, ha tehetném, fel sem ébrednék legszívesebben, túl szép ahhoz.
Nem éreztem még így.
És őszintén?
Soha nem is akartam.
Gyengének lenni soha nem volt az én stílusom, most mégis ez van, és nem tudok tenni ellene. Akárhová nézek, akármire gondolok, rögtön Ő, és a hülye csókja jut eszembe. Próbáltam szükséges rosszként felfogni az egészet, de az sem ment. Nekem már semmi sem megy az utóbbi időben. Teljesen legyengített.
Mintha csak erre lett volna kitalálva.

Végül felkapartam magam az ágy tetejéről, s az ablakhoz sétáltam, hogy kinyithassam egy kis friss levegő reményében. A párkánynak támaszkodva kezdtem kémlelni a reggeli, rohanó várost, s rá kellett jönnöm, hogy odakint is ugyanolyan szar, mint idebent. Valahogy már az arcomat simogató, gyengéd szellő sem tudott meghatni. Kezemet kinyújtottam magam elé, s próbáltam elérni a Napot. Egész kicsi korom óta űzöm ezt a sportágat, de... még nem sikerült. Kissé vicces is az, hogy másban nem lelem örömömet.

Apró napsugár vetődött tenyeremre, kiszáradt ajkaimra halovány mosoly húzódott. Egész máshogy éreztem magam. Gyengének. Olyannak, aki a sebeit nyalogatja épp. Talán ez is volt a helyzet, nem tudom.
A fény gyengéden játszadozott ujjaim között, én pedig úgy forgattam kezemet, hogy ne veszítsem szem elől. Szép volt. Mindig is szerettem ezt.
Tekintetemet végül kintre vezettem, s nem láttam mást, csak a mocsokban úszó társadalmat. Igazán lehangoló, mit ne mondjak. Próbáltam másképp felfogni. Annyiszor próbáltam már, de egyik nézőpont sem felelt meg nekem, annak, aki vagyok.

Vajon apa mit mondana most? Egész biztosan megérteni próbálna, és nem megváltoztatni.

Hiányzik.
Hiányzik az, hogy legyen egy szövetségesem.

Kicsivel később már a szekrényem előtt álltam, s a mai napon is igazán minimalista öltözékemet készültem magam venni, amit egy fehér póló, egy szintén fehér pulóver és egy fekete farmernadrág alkotott. A bal szekrényajtómon függő tükör elé álltam, s úgy néztem végig magamon. Ez alkalommal sem változott a véleményem; undorító. Az arcom szinte fekete, annyira beesett, csontos vállaimról pedig szót sem ejtenék. Így hagytam, hogy kezdetét vegye a mai nap, s bár a kezelésem nem megy valami fényesen, csókolóztam a pszichológusommal, - aki nem mellesleg férfi, az apám pedig halott, próbáltam pozitívan hozzáállni. Illetve... nem túl negatívan. Ám a mai napon sem terveztem kitenni a lábam a házból, s mintha édesanyám megfülelte volna ezt a gondolatomat, úgy rontott be a szobámba.
- Na, ide figyelj, Min Yoongi! - mondta egész nyugodt hanglejtéssel, mely természetesen sokkal ijesztőbb annál, amikor kikel magából, és kiabál. - Beszéltem Dr. Junggal, hajlandó most fogadni téged, és fog is. Világos? Szedd össze magad, aztán nyomás lefelé! - hallatta, ellentmondást pedig nemigen tűrt volna meg, és őszintén? Nem is mertem neki ellent mondani, inkább megvártam, míg kimegy.