Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

1. Fejezet: Az első találkozás

Meghoztam az első részt. Izgatottak vagyunk, hogy fog-e nektek tetszeni.:3
Lauren írta Yoongi, én pedig Hoseok szemszögét.
Fogadjátok szeretettel,
Olvassátok élvezettel.
(Haha, költő lettem.)
A Wattpad nem szeret engem...
Remélem, így már el tudja mindenki olvasni!><

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

Csend van.

Az ágyamban fekszem.

A nyitott ablakon keresztül bekúszó, friss levegő simogatóan járja végig arcomat, ám én mégis oxigén után kapkodok.

Elfogy. Mintha valaki megfosztana tőle. Mintha egy szőnyegen állnék, s valaki kihúzná alólam. Elesem. A fejem hatalmasat koppan a padlón, és nincs menekvés. Elragad a jéghideg sötétség, ahol nincs levegő és nem látok mást, csak apám összetört autóját, a nagymamám élettelen, vérben fekvő testét, s a két, bűntől és vértől áztatott kezet, mely végzett vele. A tárgyalótermet, a kalapács koppanását hallom, s a szavakat: szándékosan elkövetett emberölés vádjával húsz évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélem.

A kalapács koppant. A véres kezek tulajdonosát pedig két másik ember kíséri útjára, s ők sem különbek. Ott van bennük a gyilkos szándék. Mindenkiben ott rejlik. A padon alvó hajléktalanban, a prostiban az utcasarkon, a férfiban, aki igénybe veszi, ott van a szomszédban, az összes emberben, s benned. Benned is ott lapul.

Látom a srácokat az iskolából, s kiabálnak nekem, dobálnak is. Kövekkel. A fejemből vér szökik, de ők csak nevetnek. Jóízűen. Mint a cirkuszban. S a következő kép az osztályfőnököm élvezettől torz hangjai, melyeket akkor adott ki, amikor az énekterem ajtaját bezárta, s odalépett hozzám, hogy olyat tegyen velem, ami még a halálnál is rosszabb. Csak sírni tudtam, és üvöltözni a fájdalomtól, de ő nyögött, s sóhajtozott, miközben fülemhez hajolt, hogy mocskos szavakat suttoghasson bele.

Az emberek rosszak, ezért nekem a csend a társam.

Verejtékezem. Kezeim ökölbe szorulnak, de mozdulni nem tudok. Anyám meleg tenyerét érzem homlokomon, szemeim kipattannak. Látom, hogy aggódik, de a torkomban keletkezett gombóc miatt nem tudok megszólalni. Tulajdonképpen nem is akarok.
A látásom még mindig homályos, hallásom tompa, s hirtelen egy szúrást érzek a karomban.
Seduxen.

Vénán át szervezetbe juttatott álomkór.

Már kapok levegőt, tagjaim engedtek görcsösségükből, s mintha lebegnék. Egy mezőt látok, ott áll apa, a nagyi, a srácok az iskolából, kezükben a kő, mellettük az osztályfőnököm ácsorog, s mind nevetnek rajtam. Kinevetnek engem, s elragad az álom, mit sem törődve az emberi gonoszsággal.

× × ×

- Yoongi, az isten szerelmére, gyere már! - kiabált fel édesanyám, valószínűleg a lépcső aljáról. Reggelinél bejelentette, hogy én bizony új pszichológushoz fogok ellátogatni a mai nap folyamán. Persze, megint a megkérdezésem nélkül döntött efelől, mint minden másról.

Nem akartam. Hiszen annyira megszoktam már ezt a négy, bézs színű falat, az íróasztalomon rendetlenül heverő rajzaim, ceruzáimat, s a csendet. Azt, hogy már két éve nem szólaltam meg. Jó volt ez így. Úgy gondoltam, megelőzöm a bajt, így senkivel sem beszélek. A nonverbális kommunikáció világéletemben jobban ment, s eszközeim az utóbbi két évben kizárólag erre szűkültek le.

Ezt követte a pszichológus, majd a pszichiáter, azután a pszichiátria, később a pszichiátriai osztály, de mindig itthon kötöttem ki, egy mappányi recepttel.Őszintén? Jobb lett volna meghalni.