Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

4. Fejezet: Egy csók tőle

Majdnem elfelejtettem kitenni a részt, huh. Remélem, mindenkinek tetszeni fog! :3
(A hibákért elnézést, majd átnézem még egyszer!)

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

- Akkor ezt az igeidőt is átvettük, igaz?
Bólintottam.
- Nézd majd meg, mi következik ezután, és kérlek ismételd át!
Bólintottam.
A magas, szőke, szinte fehér hajú srác széles mosolyra húzta ajkait, majd felállt mellőlem.
- Szia, Yoongi! Köszönöm a türelmed! - csicseregte, majd hevesen integetni kezdett, s kilépett a szobámból.
Kim Namjoon.
Az angoltanárom, aki vért, s verejtéket nem sajnálva gyühézik végig két órát velem. Igazán tisztelem, mivel mindketten tudjuk, nem vagyok könnyű eset, de ő nem riad vissza. Ő az egyetlen édesanyámon - s most már Jung Hoseokon - kívül, akivel kommunikálok írásban. S talán furcsán hangzik, de ezt csak muszájból teszem. Ha nem értek valamit, muszáj kérdeznem, s annyira hozzászoktam már a csendhez, hogy inkább írok többet, minthogy megszólaljak. Nem is menne. Ez egész biztos.
Ami anyát illeti, ő az anyám. Ezt nem kell megmagyaráznom.
Hoseok? Hoseok bonyolult téma. A kis dög egész ügyesen hat rám, és már vízbe fojtanám, tényleg, de sajnos nem tehetem. Bár, ha számításba veszem azt, hogy tud rólam pár dolgot, ami azért mégiscsak törvénybe ütközik nálam, lehet, meg kellene, hogy öljem. Viszont egy direktes néma nem sokra vinné a dutyiban, ezért mégsem teszem.

Hallom, ahogy odalent csukódik az ajtó. Namjoon távozott, s ezzel vissza is zuhanhattam művészi mélységeimbe, amelyekből érkezésekor sikeresen kirángatott.
Most csak fülsiketítő csendre vágytam, semmi másra. Nem akartam hallani, ahogy anyám odalent mosogat, ahogy bömbölteti a rádiót, vagy épp azokat az átkozott székeket tologatja. S tudom, miért gondolkodom így. Ez a nap kész káosz lesz, érzem. Mit tehetnék? A végét járom.
Tenyereimet görcsösen, s kissé vontatottan húztam végig térdeimen, majd egy nagy sóhajjal ajkaimon felálltam, aztán ismét az íróasztalomhoz ültem. Ott hevert rajta a félbehagyott rajz, mely gyors firkának indult, de végül egy igazi portré lett belőle. A legidegesítőbb viszont az volt az egészben, hogy Őt ábrázolta. Mert, hogy már a kezeimnek sem tudok parancsolni, az is biztos. Ahogy a ceruzát elindítottam a papíron, automatikusan az ő vonásait formálta meg. Nem ez az első eset. Egy kötegnyi rajzom van már csak Hoseokról. Van, amelyiken csak ül, és az ablakon bámészkodik kifelé, s arca lágy, semmi éles vonása nem mutatkozik meg, látszólag nyugodt. Olyan rajz is lapul a sokaságban, melyen az ezer wattos mosolyát villogtatja épp, és, ha lehunyom a szemem, látom magam előtt, ahogy ragyog. S én is mosolygok.
Esküszöm, gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy ennyire könnyen kirángat a saját kis világomból.
Most is, mit csinál a hülyegyerek? Mosolyog, csessze meg, mert jól tudja, hogy fél óra, és ismét látja azt a vörös hajú koboldot. Már csak egy arannyal teli üst kéne mellé, meg egy szivárvány.
- Yoongi, készülődj, mindjárt indulunk! - zökkentett ki egy halk kopogás ábrándozásomból, én pedig felálltam, és az ablakhoz léptem.
Nem akarok menni...
Na jó, talán egy kicsit. De csak a cukorka miatt, amit adni szokott. Állítólag, valami speckós szarság van benne. Valami nyugtatóféle.
Bár, az nemcsak a cukrában van, hanem a személyében is. Számomra.

× × ×

Ahogy az utcára léptem, a gyomromba beköltözött a szokásos görcs, és a víz is levert kissé. Furcsa érzésem támadt, kicsit olyan volt, mintha mindenben és mindenkiben ellenséget láttam volna. De talán nemcsak olyannak hatott, hanem ez is volt a helyzet. Bárki jött velem szemben, simán levertem volna, ha nem lennék vaságyastól 30 kiló, és a karom átmérője több lenne 15 centinél. Kifejezetten gyilkos hangulatba kerültem a kinti levegő és az emberek hatására.
Pár méterre jártunk csak a kórház épületétől, amikor éreztem, hogy innestől kezdve nem leszek rendben.
A kép kezdett elmosódni, s levegőt sem úgy kaptam már, mint pár perce. Ijedtemben anya keze után kaptam, ő pedig azonnal felém fordult, és ijedten kezdte fürkészni arcomat.
Ne ijedj meg, semmi bajom, anya! - mosolyogtam rá biztatóan, s közben ez a mondat járt a fejemben.
Tudtam, mire van most szükségem, ezért remegő kezemet zsebembe vezettem, hogy a telefonom jegyzetébe írhassak anyának egy aprócska üzenetet.