Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

9. Fejezet első fele: Kérdések

Hali, embik!:3

Minden okés veletek? Remélem, igen. Meghoztuk a kilencedik rész első felét - pontosabban Lauren hozta, én csak kirakom. Ez kicsit furcsa lehet, de úgy gondoltam, kettészedem, mert együtt nagyon hosszú lett volna, meg így nem maradtok sokáig rész nélkül. Elsőnek Yoongi, majd nemsokára Hoseok szemszögét olvashatjátok majd.

Jó szórakozást! 💜

(U.i.: Ma jött meg az eredmény, és sikerült a nyelvvizsgám. Köszönöm a sok biztató kommentet! 😊)

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

- Jaj, szívem, azt ne úgy! - szaladt mellém anya, de már késő volt. Az összes puding az arcomba repült.
Csak tudnám, miért engedtem, hogy rávegyen erre az őrültségre...
Kissé dühösen törölgettem le a fejemről a vaníliás ragacsot, ő pedig szélesen mosolygott szerencsétlenségemen. A jó dolog az volt az egészben, hogy édesanyám arcán őszinte boldogságot láthattam. Nagyon hosszú idő után először. Természetesen sértené a büszkeségem, ha bevallanám, hogy mindez Hoseok miatt van. Ezért nem mondom ki azt sem, hogy miatta gyógyulni kezdtem. Hát persze, hogy nem. Ahogy azt sem, hogy éppen anyával sütögetek. Nem, nem.
- Gyere, te kis csacsi - csengett anyukám nevetése, majd maga felé fordította arcomat, és leszedte azokat az undok kis pudinggombócokat a bőrömről és a hajamról is. Én próbáltam vele tudatni, hogy a konyhai tevékenységek nem egészen nekem valóak, de ő erősködött, és ez lett belőle.

- Az angollal mi van? Mostanában nem volt órád Namjoonnal - tette szóvá anya, miközben visszatért a krém kavargatásához, én pedig a kis muffin papírokat rakosgattam ki a tepsibe. Akármennyire is tudtam, hogy nem vagyok autista, akkor és ott, a konyhában ülve, picike muffin alakú cuccokkal szöszölve nagyon is annak éreztem magam. Hová is lett a régi Yoongi?

Anya kérdése ismét felszínre hozta bennem azokat az érzéseket, melyeket azóta visszafojtok, mióta Hoseok itt járt. Azaz három teljes napja. Régóta nem éreztem azt, hogy másokkal is meg kellene osztanom a gondolataimat, hogy utána kellene kérdeznem a dolgoknak, ha valami érdekel, de ez is megváltozott. Rengeteget merengtem azon, hogyan tudhatnék meg többet Hoseokról, és hogy hogyan is tisztázhatnám magamban, mit érzek iránta. A szívem azt diktálta, osszam meg valakivel, kérjek segítséget, az agyam az ellenkezőjét sulykolta belém, ezért én magam sem lepődtem meg, hogy semmire sem jutottam.
- Yoongi, mit csinálsz? - nevetett anya. Rögtön fel is ocsúdtam, s a tekintetemmel a hang tulajdonosát kezdtem keresni. Mellettem állt, és nevetve figyelte, ahogy gondolataim közé zuhanva, önkívületi állapotban hajókat hajtogatok a muffin papírokból. Remek. Nem is tudtam, hogy ennyire kedvelem az origamit.
Halvány mosoly futott végig arcomon, hiszen elég furcsán festhettem. Később aztán anyára néztem, aki még mindig alig tudta visszatartani angyali nevetését, emiatt az én mosolyom is egyre csak szélesedett.
Hála Hoseoknak, már nem ijedtem meg attól sem, ha épp jó a kedvem. Megtanultam, hogy ez nem rossz dolog. Sok mindent tanított nekem.
- Menj fel, pihenj egy kicsit - simított végig tincseimen anyukám, én pedig nem ellenkeztem, úgy éreztem, ennyi társasági élet elég volt egyelőre.

Lassan, komótosan felsétáltam a lépcsőn, majd a szokásos bal kanyar után beléptem szobám ajtaján, szemem viszont egyből megakadt a földön heverő Hoseok portrén, amit természetesen megint a reflexeim rajzoltak helyettem. Mit ne mondjak, idegesített, és egyre jobban motoszkált bennem a gondolat, hogy bizony beszélnem kellene valakivel erről az idiótáról. Egészen pontosan Namjoonnal.
Találj ki egy jó ürügyet, Yoongi - mondogattam magamnak, miközben fel-alá járkáltam a helyiségben. A két évnyi hallgatás most bosszulta meg igazán önmagát. Fogalmam sem volt, hogyan kellene találkozót kérnem magántanáromtól, hiszen eddig mindig ő tájékoztatott arról, hogy mikor lennének esedékesek az óráink. Egyszer sem kerestem én őt. Egyszer sem. Most éppen megváltoztatni készülök ezt. Egek. Ez izgalmasabb, mint gondoltam. Ujjaim szinte remegve nyomtak le minden karaktert a telefon billentyűzetén, összetákolva ezzel egy rövidke, mégis lényegretörő üzenetet.

,, Szia, Joon. A legutóbbi anyagból lenne néhány rész, amit nem nagyon értek. Tudnál segíteni? "

Visszaolvastam néhányszor azt a pár sort, és arra jutottam, hogy igazán nem annyira borzasztó a kommunikációs készségem. Teljesen olyan, mintha egy normális, szociális életet élő fiatal lennék. Nos, ezzel csak az volt a probléma, hogy a telefonom hangot adott ki, amikor Namjoon válaszolt, én pedig stroke-ot kaptam az ijedségtől. Talán nem is vagyok annyira normális...

,, Yoongi! :-) Tök jó, hogy szóltál. Most sajnos nem tudok elmenni hozzád, de mit szólnál, ha este elmennénk kajálni? Hozhatnád a tankönyvet, és egy hambi mellett megbeszélnénk a dolgokat. Lenne egy kis társaságunk is, ha téged nem zavar. :-D "

Halvány szorongás fogott el, mihelyst átgondoltam a helyzetet. Magában a változás okot adott nekem arra, hogy félni, sőt rettegni kezdjek. Elképzelni sem tudtam igazán, milyen az, ha kimozdul az ember. Ráadásul úgy, hogy egészen sok ember veszi körül, zaj, és zsibongás. Fogalmam sem volt arról, milyen az, amikor nem csupán a saját gondolataid rabja vagy.
Namjoon egy kedves és megbízható ember, ezt mindig is tudtam, de abban a fél órában, míg azon örlődtem, hogy elfogadjam e az ajánlatát, benne is egyfajta ellenséget láttam.
Hosszas gondolkodásom már-már átcsapott egy apró pánikrohamba.
Yoongi, nyugodj meg... Yoongi, nyugodj meg... - kántáltam a fejemben, s ezzel sikerült is szinten tartanom magam, akármennyire volt légszomjam, verejtékeztem, és remegett mindenem. Persze a lelkem legmélyén tudtam, mi lenne a helyes megoldás, de a mostani Yoongi énem hülye lett volna az alapján cselekedni.
Nagyot sóhajtva dőltem hátra ágyamon, ahová idő közben leültem, s elmém hirtelen zúdult tele mindenféle gondolattal, melyek hatalmas zűrzavart okoztak a fejemben. Szemeimet lehunyva igyekeztem lenyugtatni magam, visszafogni a rámtörő remegést, és meggyőzni magam arról, hogy találkoznom kell Joonnal.

• • •

Öt éve jártam utoljára a suli utcájában lévő Burger Kingben, s nem is igazán vágytam ide azóta. Most mégis a parkolóban toporogtam, este hétkor, egy különösen ijesztő és kényelmetlen úttal mögöttem. Hiába, ez a fajta szorongás nem mostanában fog elhalni bennem.

Namjoon pontosan hétre ígérte magát, de hét óra tíz perckor ugyanúgy egyedül ácsorogtam abban a nyamvadt parkolóban. Ezután is várnom kellett még legalább ennyit, és már épp elkönyveltem ezt az egészet életem legrosszabb döntésének, amikor Joon autója begördült az egyik üres helyre. Kiszállt ő, és egy másik, magas, barna hajú férfi, akit igazából még életemben nem láttam.
Amint Namjoon észrevett, azonnal integetni kezdett, mivel messzebb álltam tőlük. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, de elindultam feléjük.
- Szia, Yoongi! - mosolygott magántanárom, s kezet fogtunk úgy, ahogy azt mindig is szoktuk. - Bemutatom neked egy barátomat. Ő itt Kim Seokjin - bökött a mellette álló, sejtelmesen mosolygó férfira. Első ránézésre nem tűnt túlságosan veszedelmesnek, hiszen rózsaszín inget és fehér nadrágot viselt.
Ő is kezet nyújtott nekem, az a furcsa mosoly azóta is arcán ült, már esküszöm, kezdtem beszarni tőle, de azért nem akartam paraszt lenni, elfogadtam közeledését.
- Tényleg nagyon cuki srác vagy, Yoongi - mondta kuncogva.
Oké...
Rohanjak míg nem késő, vagy majd Namjoon esetleg megvéd, ha gáz van?

Mihelyst beléptünk a gyorsétterembe, a Seokjin nevű alak levágódott az ajtóhoz legközelebbi boxba. Őt követte Namjoon, majd bátortalanul én is helyet foglaltam köreikben.
- Rendelünk, utána elmagyarázom, amit nem értesz, oké? - pillantott rám Joon.

Gyerünk, Yoongi! Most, vagy soha...

,, Én Hoseokot nem értem "

Ez a rövidke üzenet állt telefonom képernyőjén, melyet Namjoon orra alá dugtam. Rendesen korholtam is magamat gondolatban, hogy ekkora marha vagyok, és idejövök kérdezősködni a pszichológusomról. Isten sem tudta volna megmondani, hogy mi a franc ütött belém, azt hiszem. Hajtott a kíváncsiság, talán életemben először tudni akartam.

Seokjin és Joon összenéztek. Mintha szemmel kommunikáltak volna.

- Nos, mit szeretnél tudni, Yoongi? - kérdezte Namjoon, s mosolyában láttam azt, hogy a titkom biztonságban van nála. S bármilyen meglepő, Seokjinnel kapcsolatban is ezt éreztem. Hogy bízhatok benne.

Min Yoongi egy kissé hűvös nyári estén, életében először nem félt kérdezni. Kérdezett is, bőséggel. S bár megtudta, hogy Hoseok mit szeret csinálni szabadidejében, mi a kedvenc filmje, érzései nem találtak megnyugvást, sőt, ha lehet, a kíváncsiság még jobban fúrni kezdte az oldalát.