Beszélj Hozzám! | YOONSEOK

6. Fejezet: Búcsú

Meglepi!
Itt az új rész. Ne haragudjatok, hogy ennyit kellett rá várni, de sajnos Laurennek és nekem is minden összejött. Hamarosan itt a nyár, igyekezünk majd belehúzni.
Jó olvasást ehhez a részhez!😊

🌹 🌹 🌹

MIN YOONGI

Fekete tincsei mintha azt tükrözték volna, hogy az élet eltűnt belőle. Amint szemeibe néztem, erről meg is bizonyosodhattam. Az a pajkos csillogás, az a fény, amit be kell valljak, nagyon szerettem, eltűnt.
Annak ellenére, hogy tudtam, Ő az, vele nézek épp farkasszemet, nem tudtam, talán nem akartam elhinni.

Arcán hirtelen jelent meg némi piroskás szín, s odébb állt az ajtóból.
- Fáradj beljebb! - mondta halkan, s szemei a padlót pásztázták, nem nézett rám, nem kereste olyan törekvéssel a tekintetem, ahogy ezelőtt, s ez borzasztóan megijesztett, mert ez volt az én kapaszkodóm.
Szemeiben mindig láttam valamit. Magamat. De az nem én voltam, hanem egy olyan ember, aki lehetnék. Rendszerint megmutatta nekem a jövőt. De most üres volt, kietlen, akár egy sivatag.

Haloványan biccentettem, majd átléptem az iroda küszöbét, ami cseppet sem volt már olyan, mint régebben. Ez sem.
Papírkupacok tömkelegei pihentek az íróasztalon, a földön, igazából sok helyen. Mintha csak bombatalálat érte volna a helyiséget.
- Ülj le! - szólalt meg ismét, miközben elviharzott mellettem, s helyet foglalt asztala túloldalán.

A viselkedése egészen más volt. Érezhetően mű volt, s megjátszott, ahogy lábait keresztbe tette, ujjait összefűzte maga előtt.
Hazug.
Már-már az az érzésem támadt, hogy ez az ember nem is Hoseok, hanem valaki más. Talán a velejéig romlott alteregója.

Lassan indultam meg a karosszék felé, majd kihúztam azt, s leültem rá.
- Mesélj, Yoongi! Hogy teltek a napjaid? - hallatta hangját, én pedig úgy döntöttem, a kisujjamat sem fogom ma megmozdítani. Nem azért jöttem, hogy ezt lássam. Hoseokot akartam, nem ezt. Makacsul álltattam magam, miszerint nem aggódom érte, mindeközben legszívesebben lekevertem volna neki egyet, de az égő felületet mégis egy csókkal gyógyítottam volna.
Kész érzelmi vihar tombolt bennem; örültem, gyűlöltem, dühös voltam, de mégis vágytam arra, hogy itt legyen, valamilyen megmagyarázhatatlan okból.

Nem voltam hajlandó ránézni, de tekintét végig saját magamon éreztem. Mintha annyi meg annyi kérdése lenne, de képtelen lenne feltenni őket.
- Akkor ma nem beszélgetünk, igaz? - sóhajtotta, de hangjából kivehető volt, ahogy ajkai egy csalódott mosolyra húzódnak.

Igen, Hoseok. Megint csalódást kell okoznom. Pont úgy teszem, ahogy te okoztál csalódást nekem.

JUNG HOSEOK

Felkavaró volt számomra az, hogy a közelemben van. Az érzés úgy tört rám, mint valami régi ismerős, és ismét Haeun jutott az eszembe. Kétség sem fér hozzá, ezt nála éreztem utoljára.
Pár perccel ezelőtt még azt gondoltam, Yoongi változott, pontosabban azt, hogy csak Ő változott. A hallgatásunk alatt pedig rá kellett jönnöm, én is változtam. Valahogy mindkettőnek tudatában voltam, mégsem tudtam összeilleszteni a darabkákat.
Mind a ketten változtunk.

Tekintetem elidőzött a fiún, s egyszerűen nem tudtam nem arra gondolni, mennyire gyönyörű. A tincsei puhábbnak tűntek, mint a felhők az égen, szemeit keretező pillái gyönyörűen mutattak márvány bőréhez, apró, nőies kezei az ölében pihentek, ujjai végén a köröm le volt rágva, sovány testén lógott a fehér pulóver, amit viselt - ez pedig egy kicsit elszomorított. Próbáltam uralni tetteim, és tekintetem nem ajkaira vezetni, de önkénytelenül is odatévedtem. A rózsaszín párnácskák igazán édesnek, selymesnek tűntek, s nekem kedvem lett volna megkóstolni, majd alaposan megízlelni azokat. Nagyot kellett nyelnem, ugyanis gondolataim elkalandoztak, vérsejteimmel együtt, amelyek délebbi tájakra barangoltak.
Sohasem voltam piszkos fantáziájú, viszont az utóbbi időben olyan, mintha kicseréltek volna. Yoongival kapcsolatban állandóan olyasfajta gondolataim támadnak, amikről jobb nem beszélni senkinek sem.
Félrenéztem, de tudtam, késő.
Az előttem ülő fiú nagy valószínűséggel észrevette, hogy a száját bámulom, ezért enyhe vöröses árnyalatot öltött az arcom.