Őrangyalom [Befejezett✓]

Első rész

Imádom a szabad időmet a parkban tölteni. Csendes, nyugodt és békességet áraszt. Teljes ellentéte az én kis zűrős életemnek. Mindig leülök egy árnyékos fa alá és figyelemmel kísérem a kiöltözött üzlet embereket akik késésben vannak egy "nagyon fontos" megbeszélésről vagy éppen a deszkásokat ahogy újabb adag nyugtatókat vagy épp veszélyesebb drogokat adnak át a kétségbeesett függőknek akik nem tudják hol a határ. Én is ezek közé tartozom mégis más vagyok. Én tudom a határaimat így senki nem tudja megmondani, hogy én is a gyengébbek táborát erősítem. Tudom jól, hogy a drog gyengéknek való mégis használom. Sose tagadtam és nem is fogom, nincs értelme. Ismerem a veszélyeit mégis minden nap kiütöm magam egy nagy marék altatóval. Na jó talán mégse annyira nagy, de annyira elég, hogy másnap reggelig fel se keljek. Öngyilkos azért nem akarok lenni. Egyenlőre.

Most is egy pohár kávéval a kezemben sétálok a kedvenc fámhoz, hogy kezdetét vegye a mai önsajnálatom. Ma valamivel több ember van kint mint általában de igazából teljesen hidegen hagy. Kicsit elbambultam így nem vettem észre a felém guruló deszkást sem, csak akkor tértem magamhoz mikor a poharam tartalma a pulóveremen végezte én pedig a betonon. 

- Úristen ne haragudj! Jól vagy?- le sem szarva az előttem állót felálltam és végig néztem magamon. A fehér pulcsim barnára színeződött a kávémtól és sajgót a fenekem az eséstől de más komolyabb problémám nem adódott. Saját magam elemzése után leplezetlenül végig mértem az előttem folyamaton bocsánatot kérőt is.

- Anyám mitől nőttél te ekkorára?- mondtam ki az első dolgot ami eszembe jutott és egyáltalán nem éreztem gáznak. Az égimeszelő egy pillanatra megdermedt aztán egy megkönnyebbült sóhajt hallatott. 

- Esküszöm kárpótollak a kávéval és ruháddal is. 

- Ne, nem kell. Kimosom és jobb lesz mint új korában. - Jézusom mi van velem? A mindig bunkó, visszautasító Minah most normális hangnemben beszél egy idegen sráccal. Azt hiszem itt az ideje, hogy menjek. Minden szó nélkül kerültem ki és indultam el a vaskapuhoz ami a park bejáratát jelzi. 

- Várj, akkor legalább ezt vedd fel. - nyomta a kezembe a saját pulóverét mire értetlenül néztem fel rá. - Nem akarom, hogy miattam megfázz, hisz nincs annyira meleg. Na meg az sem lenne jó ha valaki letámadna út közben. Teljesen átáztál és te hiába nem veszed észre többet mutatsz most magadból mint amúgy tennéd. - ijedten néztem rá majd magamra. Igaza van. Gyorsan magamra húztam a ruhát és ami  konkrétan a térdemig ért. Tudtam én, hogy alacsony vagyok, de ennyire? A gyors sok után elindultam haza felé reménykedve, hogy nem jön utánam.

- Mi a neved? - ez ma nagyon nem az én napom. Hamar beért hála a hosszú lábainak. Meredten néztem magam előtt a járdát ő pedig engem figyelt. Miért?

- Miért kérdezed?

- Mert nem tudom és ez zavar.

- Én se tudom a tiédet szóval nincs okom elárulni az enyémet.

- Zelo-nak hívnak, most te jössz. 

- Úgy hangzik mintha egy görög Istenek formálták volna át a nevét. Biztos vagyok benne, hogy nem ez a neved. 

- Oké lebuktam, ez csak egy becenév mivel nem szeretem az eredetit. Mindenki így hív. 

- Még a szüleid is?- a szemem sarkából láttam ahogy megfeszül és fájdalom suhan át az arcán.

- Minah.

- Tessék? 

- Így neveztek el, Minah. - befordultunk az utcánkba én pedig megtorpantam. Fel sem tűnt, hogy megérkeztünk. Nem lakunk messze a parktól de ennyire rövidnek még nem éreztem az utat. 

- Mi a baj?- nézet le rám aggódva Zelo. Konkrétan le kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magam mellette. 

- Azonkívül, hogy itt lakom semmi. 

- Ne, hagyd, neked adom. - szólt rám mikor le akartam venni a  pulóverét. 

- Hát köszönöm és azt is, hogy haza kísértél. - hátat fordítottam neki és kinyitottam az ajtót csak, hogy ne lássa mennyire csalódott vagyok. Soha többet nem fogom látni és nem fogunk beszélgetni. Ez így van rendjén mégis fáj.

- Látlak még? - kérdezte meg alig hallhatóan ahogy átléptem a küszöböt. Lassan emeltem fel a fejem és jól az emlékezetembe véstem minden egyes vonását, már nem mintha annyira felejthető lenne. 

- Hidd el jobban jársz ha nem látsz többet.

- Ezt, hogy érted? - figyelmen kívül hagyva a kérdését fájdalmasan rá mosolyogtam és becsuktam az ajtót. Este kétszer annyi altatót tettem a részemé.