Őrangyalom [Befejezett✓]

Hatodik rész

Egy hónap. Egy hónapja, hogy Zelo rám borította a kávémat. Egy hónapja minden nap kapok egy levelet tőle és minimum két órát együtt töltünk, hol ketten, hol hárman. Zelo és Yongguk olyan hamar lettek az életem részei, hogy felfogni sem volt időm.  A fura az, hogy majdnem minden nap a fiúnál vagyunk de egyszer sem találkoztam a család többi részével, mindig csak mi hárman voltunk a házban. 

- Minah, kérdezhetek valami személyeset? - gyomrom görcsbe rándul ahogy Yongguk hangneme egyszeriben komolyra váltott.

- Ha nem a szüleimről van szó, persze.

- Mióta gyógyszerezed magad? - szemeim csésze nagyságúra nyíltak és a kezemben lévő kávés pohár a földön kötött ki. Vettem egy mély levegők de tekintetemmel folyamatosan az egyetem bejáratát figyeltem. Tudtam, hogy egyszer ki fog derülni de azt nem vettem számításba, hogy ennyire hamar. 

- Honnan tudod?

- Nem tagadod? - hangja gyötört volt és fájdalommal teli. 

- Már miért tenném? Felesleges, úgyis tudod az igazat. Ennyire látszik rajtam?

- Őszintén, ha nincs az anyád nem tudnék róla. 

- Ismered anyámat? Ez egyre jobb és jobb. - torkomban gombóc keletkezett, a pulzusom az egekben volt de igyekeztem nyugodtnak látszódni de egyre inkább nehezemre esett. 

- Nem ismerem, vagyis tudom ki az de közvetlen közelről nem találkoztam vele. Két napja egy haverom ment el vele és pár órával később hívott fel, hogy menjek el érte. Amikor odaértem láttalak az ablakban ahogy beveszel valami pirula féleségeket. 

- Honnan tudtad, hogy nem valami betegségre szedem? - szemem sarkából rápillantottam de utána rögtön meg is bántam. Ajkai fájdalmas mosolyra húzódtak és hanyagul vállat vont. 

- Tapasztalat. Nyugi, nem mondok neki egy szót sem. 

- Nem zavar, hogy a legjobb barátod egy drogossal lóg?

- Nem ha az te vagy. Lehet neked nem tűnik fel de fontos vagy neki és nekem is. Kis ideje boldogítjuk egymást de már sokat segítettél neki. Emlékszem mikor először mesélt rólad tavaly. Mindig arról beszélt mennyire szeretne odamenni hozzád és beszélgetni veled, jobban megismerni de sosem volt hozzá elég bátorsága de nem tőled félt mint mindenki más. Félt attól, hogy elrontja az első benyomást és nem lesz több esélye. Mindig másnapra halogatta de ez addig fajult, hogy vége lett az évnek ő egyetemre ment te pedig élted tovább az életed a tudata nélkül. Amikor viszont találkoztatok a parkban újra fellobbant benne a remény feléd viszont amikor elutasítottad megszállta a harci szellem és addig nyaggatott, hogy bele mentél és most itt tartunk. Figyelj, tudom, hogy ez egyszerre sok de én nem ítélek el sőt, megértem miért teszed bár tény van más mondja is és jegyezd meg Zelo-nak is bármit elmondhatsz, nem olyan aki bárkit is elítélne.

- Nem állok erre még készen. Őszintén reménykedtem benne, hogy nem szereztek róla tudomást. Tudod mi a baj veletek? Elakartam lökni őt is mint mindenki mást de ez már akkor veszett ügy volt mikor nem a szokásos flegma stílusommal mutatkoztam előtte a parkban. Talán csak belefáradtam a magányba. 

- Hát egyet mondhatok, többé már nem leszel egyedül. Ha baj van mi itt leszünk és segítünk neked. 

Tudom egy kissé laposra és unalmasra sikerült ez a rész de fontos volt, hogy értsétek a továbbiakban a történetet. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni erre a részre de őszintén szólva elfelejtettem írni.