Őrangyalom [Befejezett✓]

Tizenhatodik rész

Minah pov.

A gyomrom bukfencet vetett ahogy felültem az ágyon de leküzdöttem a rám törő hányingert, a fejem lüktetett mintha csak egy metál banda játszana benne.  Mi a franc történt tegnap este? Apró kép kockákat rakosgattam össze hátha kijön az egész de nem jártam sikerrel, minden egy nagy katyvasz volt a sokadik pohár után. Halk kopogás hallatszott az ajtón majd Yongguk lépett be a szobába. Kezembe nyomott két fájdalom csillapítót, egy pohár vizet és helyet foglalt mellettem. Számat elhúzva vettem be az életmentő bogyókat de nem szólaltam meg. Ezek miatt utált meg a számomra legfontosabb ember, talán a fej fájás is jobb ennél a gondolatnál.

- Mi történt? Megint nagy galibát okoztam, igaz? 

- Nem tudom pontosan mi történt de egy számomra ismeretlen srác ráncigált az utcán amikor rád találtunk. Egy közeli kocsma melletti utcában voltatok és te magadban kiabáltál mindenfélét. - igen, nagyon elrontottam ezt is. Kivel lehettem? Rémlik valami egy alacsony ember szerű lényről aki vett nekem piát de még csak a nevét sem tudnám megmondani. Drog. Kábítószert tett a poharamba. Hangosan elkáromkodtam magam miközben idegesen a hajamba túrtam. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Hogy nem vettem ezt észre?

- Persze, hogy nem emlékszem semmire! Már hogy emlékeznék ha a lehető legerősebb kábítószert rakták a piámba?! Istenem, miért nem haltam bele inkább? Mindenkinek könnyebb és boldogabb élete lenne.

- Most az egyszer tegyünk úgy mintha ezt meg sem hallottam volna. - szeme egyszerre csillogott haragtól és félelemtől. Torkomban gombóc növekedett majd hirtelen kitört belőlem a sírás. Yongguk szorosan magához vont, hagyta, hogy kiadjak magamból mindent. Másra sem voltam képes gondolni csak Junhong arcára. Hatalmas űr keletkezett bennem nélküle. Mindennél jobban fájt az ő elvesztése, szükségem van rá, szeretem őt.

- Utál, mindennél jobban utál és teljesen jogosan. Elrontottam minden, csak teher vagyok mindenki számára. - fejem újra zúgni kezdett de nem foglalkoztam vele. Még ott vannak az altatók a táskámban, ha elegendőt beveszek nem kellek fel többet és akkor nem lesz velem gond. Nem fogom érezni a hiányát. 

- Minah... Zelo nem utál.

- Dehogynem! Te nem láttad őt tegnap, sugárzott róla a gyűlölet és az undor. Azt mondta csak azért vagyok veletek, hogy pénzt lopjak a... Én erre nem lennék képes! Soha nem loptam, tőletek végképp nem lennék képes! - könnyeim egyre sűrűbben folytak le az arcomon, megállíthatatlan volt a sírásom. Yongguk türelmesen simogatta a hátam miközben az ajtót figyelte. El akar menni, számára is csak egy teher vagyok. Messzebb húzódtam tőle mire tekintette ismét rajtam pihent.  

- Menj el nyugodtan, nem kell itt lenned és azt hallgatnod mekkora egy szerencsétlen vagyok. - értetlenül nézet rám de amikor kinyílt az ajtó megkönnyebbülten felsóhajtott. Teljesen lefagytam, miért van itt? Szemeimet újra könnyfüggöny takarta ahogy felugrottam az ágyról. Alig bírtam megállni a lábaimon, olyan szinten remegtek, hogy néha térdeim összeütköztek. Tettem felé egy lépést de ennél többet nem mertem tenni. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, haja kócos volt de így is teljesen elvarázsolt. Pár lépéssel átszelte a szobát és szorosan magához ölelt. Karjaimat mellkasa köré fontam, mélyen beszívtam az illatát mintha egy év telt volna el az utolsó találkozónk óta. 

- Sajnálom, mindennél jobban sajnálom. Nem gondoltam komolyan amiket mondtam csak teljesen elvakított a kétségbeesés és a düh. Féltem, hogy nem bízol meg bennem és ezért nem mondtad el. - hangja ugyanolyan elgyötört volt mint a külseje. Megráztam a fejem, képtelen voltam akár egy értelmes szót is kinyögni. Azt hittem végleg elveszítettem. Nem akartam elengedni, olyan voltam, mint egy kis gyerek. Erősen tartott kezei közt, orrát hajamba fúrta és így álltunk perceken keresztül a szoba közepén. Mindkettőnk szíve hevesen, ütemtelenül vert de megnyugtató volt ezt hallani. Kaptam egy új esélyt, másodjára nem követhettem el ugyanazokat a hibákat. El kell szakadnom a múltól és akkor boldogan élhetek. Vele. 

Hát jó, szívem szakad meg de lassan vége van ennek a könyvek. Igazából már csak egy epilógus van hátra. Ha minden úgy megy ahogy én akarom, holnap kikerül az is.