Őrangyalom [Befejezett✓]

Második rész

- Park Minah menjen ki az órámról! - fújtatott feldúltan az irodalom tanárom. Hanyagul vállat vontam majd bedobáltam a könyveimet a táskámba és elhagytam a termet. Most elméletileg az igazgatóhoz kéne mennem de mivel ma ez volt az utolsó órám így inkább a bejárat felé sietem. Hónap utolsó péntekje van ami azt jelenti, hogy újabb adag nyugtatókhoz fogok jutni és most szükségem lenne valami ütősebbre is. Tegnap este az altatóknak hála jól aludtam de a dupla adag miatt el is aludtam és nyúzottabb is voltam. Nyugodt szível sétáltam haza tudva, hogy anyám éjfél előtt biztosan nem esik be. Már nem mintha érdekelné mit csinálok de jobb a békesség. Otthon a bejárati ajtó előtt egy fehér boríték várt rám. Ez nem is lenne annyira fura ha nem két méterre tőle lenne tőle a postaláda. Az elejére rá van írva a nevem de ezen kívül nincs rajta semmi. Összevont szemöldökkel bontottam fel a borítékot és hajtogattam ki a benne lévő papírt.  

 Mindig faképnél hagyod az embert mikor valami fontosra várja a választ vagy csak velem tetted meg eme szörnyű dolgot?  Szeretnélek jobban megismerni Minah, és nem a perverzióim kiélése képen esküszöm. Ígérem többet nem borítom rád a kávédat. Legalábbis remélem. 

Srác aki színezőnek hitte a pulóvered

- Csak te járnál rosszul ha jobban megismernél. - mosolyodtam el keserűen majd beléptem a házba.

Az arcomat maszkkal és a pulóverem kapucnijával próbáltam minél jobban takarni, hogy senki ne ismerjen fel. Na jó, igazából Zelo pulcsija van rajtam de részlet kérdés. Szüntelenül a zsebemben lapuló pénzt szorongattam, hogy még véletlenül se hagyjam el. Térdeim remegtek mint mindig mikor megyek az újabb adagomért. Hiába járok már lassan négy éve hozzá még mindig görcsbe rándul a gyomrom mikor a közelébe érek és önkéntelenül is tartom a két lépés távolságot. Utálom bevallani, hogy félek valamitől vagy jelen esetben valakitől de így van, egyszerűen ilyen annak az embernek a kisugárzása. Mélyen beszívtam a levegőt majd lassan kifújtam, hogy ne lehessen észre venni mennyire is ideges vagyok. Felvettem a szokásos pókerarcot majd besétáltam a sikátor legeldugottabb részébe. 

- Utah de jó, hogy itt vagy! Olyan rég láttalak. 

- Tudod jól, hogy mindig ilyenkor jövök. 

- Tudom, tudom. Te más vagy mint a többi, te előre bevásárolsz és spórolsz. 

- Nem kell a felesleges duma csak add ide amit kértem és már végeztünk is. - szóltam rá ridegen mire ő védekezőn felemelte kezeit és hátrálni kezdett. Belekotor a táskájába majd kivesz belőle négy kis üvegcsét. Odaadom a pénzt és kikapom a kezéből a gyógyszereimet de nem mozdulok.

- Szükséged van még valamire?

- Ne játszd már a hülyét Nick!

- Jól van. Jeszus, ma harapósabb kedvedben vagy mint általában szoktál. - adta oda a kis tasakot is. Minden további szó nélkül hagytam ott és egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem ahogy kilépek a sikátor sötétjéből és elvegyülők az emberek közt. Utálom ezt csinálni de nincs más lehetősségem. Szükségem van a gyógyszerekre és ez ellen nem tudok tenni. Minden este mielőtt bevenném a bogyókat elgondolkozom azon vajon akkor is ezt tenném-e ha az apám még mindig élne. Néha elképzelem azt, hogy apa nem akasztja fel magát, anyám nem holt részegen jön haza minden éjjel egy másik pasival és én nem mindenféle illegális szerrel ütöm ki magam napról napra. Magam elé képzelem ahogy apával a padláson ülve vagy éppen a tetőre kifeküdve beszélünk mindenféle komoly témáról. Kis koromban mindig azt kívántam bárcsak én is olyan erős és okos lennék mint ő. Aztán arcon csap a rideg valóság. Az apám gyenge volt ezért ölte meg magát. Ilyenkor csak még nagyobb kényszert érzek arra, hogy bevegyem a gyógyszereket és legalább egy pár órára elfelejtsem mindazt ami történt. Ezek mind tönkre tesznek mégsem állok le vele. Nem tehetem mert ha mégis abbahagynám a szervezettem roncsolását az élet darabjaira szedne és akkor ott kötnék ki ahol az apám hat évvel ezelőtt.