Őrangyalom [Befejezett✓]

Tizedik rész

Forgott velem a világ ahogy hirtelen felültem.  Arcomat a tenyerembe temettem s levegő után kapkodtam. Összerezzentem ahogy egy tenyér végig simított. 

- Minah, nincs semmi baj, csak egy rémálom volt. - Zelo közelebb húzódott hozzám és továbbra is a hátamat simogatta. Képtelen voltam megnyugodni, kezeim remegtek és a sírás kerülgetett. Muszáj összeszednem magam. Percek teltek el de nem változott semmi. A mellettem ülő folyamatosan beszélt hozzám de képtelen voltam összerakni a szavakat. Folyamatosan csak apa arcát láttam magam előtt amitől a torkomban lévő gombóc folyamatosan növekedett. Feladtam a harcot. Teljesen összeomlottam, amilyen gyorsan csak tudtam, Zelo felé fordultam és szorosan hozzábújtam. Arcomat a mellkasához nyomtam és hat év után elsírtam magam. Ő csak körém fonta védelmezően karjait és hagyta, hogy kiadjam magamból azt ami már évek óta emészt. 

Fél órája nyújt biztonságos fedezéket nekem. A sírásom csillapodott, de nem merek elhúzódni tőle, jól esik a közelsége. Türelmesen várta, hogy megszólaljak de úgy éreztem ha csak kinyitom a számat ismét elsírom magam és így is elég szánalmasnak éreztem magam. Hüvelykujja lassú köröket írt le a hátamon ami segített összeszedni a gondolataim nagyját. Vettem egy mély levegőt de továbbra is hozzá tapadtam mintha oda ragasztottak volna.

- Ne haragudj. - ennyi. Ennyit bírtam kinyögni.

- Minah, nincs miért bocsánatot kérned.  Rémálmod volt ami megviselt, mindenkivel előfordul.

- Láttam őt. Apa volt az. Arra kért, hogy menjek vele. É-én nem tudtam mit tegyek. Sokszor, nagyon sokszor utána akartam menni de nem ment. Féltem ha követem őt egyszer csak eltűnik a szemem elől.  El nem tudom mondani mennyire hiányzik. - szemeim újra megteltek könnyel mire derekát pihenő karjaimmal szorosabban fontam köré. - Nem akarok vele menni, többé már nem.

- Minah...

- Szörnyű ember vagyok. Iszonyúan önfejű és akaratos. Visszaakarom kapni. Gyűlölőm azért amit tett de visszaakarom kapni de... de ha követettem őt és a vesztembe rohanok elvesztenélek titeket és az jobban fájna mint az ő halála. - el kell mondanom neki. Tudnia kell mit teszek magammal. Nem élhet hazugságban. Szólásra nyitom a számat de egy hang sem jön ki rajta. Mi van akkor ha megutál miatta? Yongguk váltig állította, hogy nem így lesz de mi van akkor ha mégis?

- Hol van Yongguk? 

- Fent alszik. Nekünk is le kéne feküdnünk, késő van. 

- Rendben. 

- Fent van egy vendég szoba, az lesz a tiéd. 

- Te hol alszol?  

- Itt, ugyan erősködött, hogy majd ő alszik itt de sikerült rá vennem az ellenkezőjére. 

- Nem... Nem maradhatnék itt veled? - kissé távolabb húzódtam tőle de csak annyira, hogy lássam az arcát. Apró mosolyra görbültek ajkai mire melegség öntött el. Egyikünk sem szólalt meg amíg megágyazott de még az után sem, hogy lefeküdtünk volna. Volt köztünk durván öt centi hála a kis méretű kanapénak mégis túl távolinak éreztem. Közelebb fészkeltem magam hozzá, míg a hátam a mellkasát nem érte és átnyúltam a hátam mögött. Vakon tapogatóztam míg meg nem éreztem a kézfejét. Egy határozott mozdulattal megragadtam majd átlendítettem a derekam felett. Zelo összefűzte az ujjainkat mitől megszállt a teljes nyugalom. Ő az oka annak, hogy még itt vagyok. Mindig vigyázott rám, még akkor is ha én nem tudtam róla. Ő az én őrangyalom.