Duplán Fekete

Miért hazudsz magadnak?

A pihenő beteg, nyugodt alvását egy hirtelen, hangos dörrenés zavarta meg. Chuuya zihálva ült fel ágyában, majd ezt követően azonnal a kórterem ablakához rohant.
Kinézett rajta. Az ég derült volt és a nap is hétágra sütött.
-Mi a fene volt ez?-kérdezte magától, mivel egyedül volt jelen pillanat. Dazai csak délután jön látogatóba, mert most épp dolgozik. Sikeresen talált munkát egy kávézóban, úgyhogy most ő tartja el magukat.

Ekkor nyílt az ajtó és belépett rajta a nővér. Egy kedves, a húszas éveiben járó nő. Szőke haja kiengedve omlott le vállára, gesztenyebarna szemei pedig ragyogtak a vidámságtól.
-Valami baj van uram?-szólalt meg végül a nő.
-Az előbb, mi volt az a dörrenés?-tudakolta Chuuya.
-Lehet valahol távolabb vihar van. De már nem egyszer dörgött az ég, sőt még villámlott is délelőtt. De magának ágyban a helye. Még nem teljesen gyógyult meg és szüksége van a pihenésre.-hadarta csilingelő hangon a nő.
-Jó..jó..-sétált vissza az ágyához a férfi, és leült rá, csak hogy a nővér megnyugodjon.
-Ne feledje, pihenjen!-tagolta ellentmondás nem tűrően az ápoló, de arckifejezése mindvégig vidám és nyugodt maradt. Majd miután látta, hogy Chuuya vissza is fekszik alvóhelyére, elhagyta a kórtermet és elindult szokásos ellenőrző körútjára, hogy minden betegre vessen egy pillantást.

Chuuya mélyen eltöprengett azon amit az imént mondott a hölgy. Többször is dörgött, sőt még villámlott is. De az ég mindvégig felhőtlen maradt. Ez több mint gyanús.

5 óra körül befutott Dazai, egy csokor rózsával a kezében.
-Hogy vagy Chuuya?-ült le a beteg mellé.
-Jól.-válaszolta röviden a lábadozó.
-Ezt neked hoztam!-nyújtotta át büszkén a virágcsokrot, Dazai.
-Ezt minek hoztad?-vonta fel a szemöldökét Chuuya.
-A betegeknek általában szoktak virágot hozni.
-De férfiaknak nem!
-Rosszul tudod Drágám! Igenis szoktak!-nyomta Dazai durcásan, a csokrot a vörös orra alá, aki erre heves prüszkölésbe kezdett.
-Allergiás vagy a rózsára?-kérdezte gyorsan a kötszeres.
-Nem hiszem....de...te az előbb...
-Te jó ég! Még nem takarítottam ki otthon!-visított fel, Chuuya szavába vágva a barna hajú és kiviharzott az ajtón.
A vöröske pedig értetlen fejjel bámult utána.
-*Dazai mióta szokott takarítani?*-fogalmazódott meg benne a kérdés.

Dazai csoszogva bukdácsolt hazafelé, a gondolataival játszadozva.
-*Eléggé feltűnően szöktem meg...Legközelebb Chuuya biztos rákérdez a dologra. Kell egy jó kifogás, bár valószínűleg úgyse veszi komolyan. Meg amúgy is csak képletesen értettem.*-elmélkedett, közben oda se figyelve merre megy.
Ennek az lett a következménye, hogy belement valakibe és mindketten a földre huppantak.
-Auuu!-jajdult fel egy női hang. -Nézzen már a lába elé!
-Oh...Ezer bocsánat hölgyem!-segítette fel a férfi, a földön ülőt. A nő durcásan leporolta térföléérő, passzentos szoknyáját, majd se szó se beszéd, tovább állt.

Dazai egy ideig pislogott utána, majd ő is folytatta útját. A nyájas, kedves hangja most valahogy nem lágyította meg az előbb fellökött nő szívét. Pedig csak véletlen ment neki. Miközben gondolkodott. Pontosabban, egy bizonyos személyen gondolkodott.

Hazaérve leült a kanapéra és bámult ki a fejéből. A takarítás csak egy béna ürügy volt, hogy hazajöhessen, mert valami kicsúszott a száján. Valami, amit ő csak egy képletes szónak tartott. Valami, amit ő nem gondolt komolyan.
Ekkor megszólalt egy mély és halk hang. A fejéből jött.
-Miért hazudsz magadnak?-ezt mondta. Ugyanezt mondta, mikor Dazai az utcán gondolkozott a kórteremben történteken. Amikor megmelítette magában, hogy azt a "Drágámot", csak képletesen értette.

A hang viszont most nem akart elhallgatni. Gondolatai akárhányszor Chuuya felé terelődtek, mindig megszólalt.
-Miért hazudsz magadnak?-hangjában semmilyen érzelem nem volt, mégis finomnak és lágynak hatott.