Duplán Fekete

Kichiro története

-*Mivel érdemeltem ezt ki? Rosszat tettem? Nem végeztem jól a munkámat? Miért...? Már azt sem tudom mit gondoljak...A Főnöknek az a senki fontosabb, mint én? Apám helyett apám volt. Fia helyett, fia voltam. Ő nevelt fel. Tőle tanultam mindent. És most eldob magától, mint eddig mindenki. De miért? Mit vétettem?*-Chuuya elméjében rengeteg kérdés fogalnazódott meg, de választ egyre sem kapott.

Félt, dühös volt és féltékeny. Egy olyan emberre, aki a maffiában is csak az aljamunkát végzi, már rég meghalt és mégis fontosabb mint ő.

-Ne emészd magad...Ez nekem is fáj.-szólt egy hang.
Chuuya kinyitotta szemeit, melyekből patakokban folyt a könny.
-Ki az..?-kérdezte bizonytalanul.
-Mit gondolsz, ki? Én, vagyok az, te agyalájult. Aki miatt itt vagy. A nevem Kichiro.
-Hol vagy?-állt fel a vörös és közben körbetekintett. Egy üres, fekete térben volt. Se talaj, se ég, se semmi. -És...én hol vagyok?
-Az utóbbi kérdésedre válaszolva, bennem. A lelkemben vagy. Olyan vagy nekem most, mint valami lelkiismeret. Egy hang a fejemben. Ez a képességem hátulütője. Azok akik cserelélekként vannak itt, az elmémbe kerülnek. Vagyis hallom a gondolataidat, a szavaidat, a szívverésedet. Mindened...
-De ha ez a lelked...miért ilyen-
-Üres?
-Igen.
-Hát, ilyen vagyok. De mit vártál? Egy fiúnak, aki maga a Halál Istene, nem érdeklik az emberi életek és eddigi életében csak szenvedett, csakis üres lehet a lelke.
-Hogy érted azt, hogy eddigi életedben csak szenvedtél?-ült le törökülésbe Chuuya.
-Hosszú történet...-mondta Kichiro. A hangja most teljesen más volt. Eltűnt belőle a gúnyt, és helyére megbánás, szomorúság került.
-Egy jó ideig úgyis itt leszek...Mond el, nyugodtan.-felelt a vörös.
-Hát, jó...
Azt jobb, ha tudod rólam, én már több mint 1000 éves vagyok. Itt születtem Yokohamaban, mikor még csak egy kis sziget volt. Egy aprócska faluban láttam napvilágot, az ikertestvéremmel együtt. Őt Shinonak hívták. Édesapám katona volt, anyám pedig egyszerű háziasszony.
Boldogan éltünk, egyészen addig míg 9 évesek nem lettünk a tesómmal. Pestisjárvány söpört végig az egész szigeten, amit az Európaiak hoztak be hozzánk. Édesanyám ebben halt meg. Ezzel kezdődött meg életem balszerencsesorozata. A kövtkező csapás az volt, mikor hadat üzentek nekünk és mindenkit besoroztak a seregbe. Még a nőket is.
A csatát természetesen elveszettük és gyarmattá váltunk. Ekkor voltunk Shinoval 11 évesek.
Az életünk nagyjarészt helyreállt, de aztán...egy nap csúnyán összevesztem vele. Ő elakart szökni a szigetről, én maradni akartam. Addig vitatkoztunk, mígnem fel nem pofoztam.
Ő visszaadta, és verekedni kezdtünk. Ez odáig fajult...míg...nem tudom...csak egy sárga szikrát láttam és...meghalt. Megöltem..A saját testvéremet....
Lévén, hogy már se apám, se anyám, se ikrem, megkíséreltem az öngyilkosságot. Úgy terveztem, hogy levetem magamat a bércről. De nem haltam meg. A tengerbe estem. Próbáltam magam leszúrni, önként mentem be a medvebarlangokba, de nem haltam meg. A késszúrást túléltem, a medve pedig nagyívben kikerült. Félt tőlem. Ekkor még nem tudtam miért.
15 éves voltam, mikor egy boszorkánynővel találkoztam és azt mondta van egy rejtett képességem. Segített, és megtanultam irányítani azt. Megtanultam előhívni az Élet Könyvét. Megtanultam, hogyan támasszam fel az embereket és hogy kell a helyükre valaki.
Nem volt bajom a képességemmel. Örültem neki. Fejembe vettem, hogy feltámasztom a családomat. De ekkor a nő azt mondta, ne tegyem. Megkérdeztem, "miért ne?". Azt mondta szenvedés vár rám és, hogy minden képességnek van hátulütője. Elmagyarázott mindent én meg...megijedtem. Lemondtam a tervemről és éltem tovább a boszorkával, míg egy nap ő is eltávozott.
Halál vett körül. Meghaltak a szeretteim. A barátaim. Ismerőseim. És nagyjarészt mind a szemem láttára. Nem akartam több embert meghalni látni, ezért....elvettem a látásomat.
Nehéz volt az élet vakon. Nem sokkal ezutám találtak rám a szerzetesek, akik magukhoz vettek. Itt neveltek fel, ebben a kolostorban mely már több mint ezer éve áll.
Telt az idő és még élek, a képességemnek köszönhetően. Az öregedés sem látszik rajtam. Hát nem szörnyű...? Nem láttam, de tudtam, hallottam, éreztem, hogy lassan mindenki eltávozik körülöttem.
Ezért lettem ilyen. Ilyen...érzéketlen. A halál számomra majdnem mindennapos. Már egyáltalán nem hat meg....-regélte a Halálisten fiú. A történet végét már remegő hanggal mondta el. Talán sírt is.
-Én...sajnálom.-suttogta Chuuya. Mást nem tudott mondani.
-Ne sajnáld. Nem sajnálnivaló dolog. Ilyen az élet. Kegyetlen.
-De ugyanakkor gyönyörű is...
-Csakhogy én már unom. Éltem eleget. Miért nem hallhatok meg, mint bárki más?!-üvöltötte teli torokból Kichrio.
-Van egy barátom...aki szintén megakar halni...-mondta Chuuya.
-Igen? Megakar? És miért? Ő talán, megélt több mint ezer évet? És látott meghalni több száz generációt?-kiabálta bosszúsan a fiú.
-Mióta az eszemet tudom, mindig is kísértette a sorsot. De mindig túlélte.
-Ez csak az én véleményem. De ha valaki megakar és megtud halni...az megteszi.
-De ő fájdalom nélkül akar.
-Fájdalom nélküli halált ritkán hal az ember. Még az a legkegyesebb, mikor lefekszel aludni és reggel nem kelsz föl. Nem tudtál róla és nem fájt. De ha öngyilkos akar lenni, ne is tekintsen el a fájdalomtól. Az mindig ott lesz.
-Ezt ő is tudja...Talán ezért nem meri komolyan megtenni...
-Vagy csak azért mert nem akar itthagyni senkit. Fél, hogy elfeledik.
-Őt senki sem felejti el csakúgy.-mosolyodott el keserűen Chuuya.-Senki...

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt van a rajz Kichiroról.

Nem lett a legjobb. Ez egy átdolgozott változat, mert az eredeti különbözik Kichiro leírásától. (Csak annyi, hogy van rajta egy kabát, a toll nem madártoll és a könyv a fiú karjához van láncolva, nem az íróeszközhöz)
Nem tudom ti hogyan képzelitek el Kichiro hangját (így magyarul) de én A fullmetal alchemist Kevélyének (Selim) a hangjára gondoltam. Bár ez igazából mindegy.
Remélem tetszett a rész ^_^ Mi a véleményetek Kichiroról? :D