Duplán Fekete

Van-e értelme...?

Másnap a nővér azzal fogadta Chuuyat, hogy teljesen felépült, és ma már mehet haza.
-Végre...-sóhajtott a férfi. -Nagyon unom már a folytonos ágyban létet.
-Nem csodálom.-mosolyodott el az ápoló, és átnyújtotta a zárójelentést.

Chuuya elvette a papírokat és miután a hölgy távozott, nekiállt normális ruhába felöltözni.
Kicsit még kómás volt, mivel egész éjszaka csak forgolódott. Sehogy sem jött álom a szemére.

A tegnap éjjeli álma eléggé megviselte, még most is érezte a hatását. Minden egyes szóra pontosan emlékezett. És arra is, hogy mi történt az ébredése után. Sírt.
-Idióta álmok...-morgolódott, cipőhúzás közben. -Felforgatják az életemet...

Dazai kedvtelenül, búskomoran rótta az utcákat. Nem tudta merre megy, de nem is volt különösebb célja. Csak kiakarta szellőztetni a fejét.
A randi után hazasietett és bevágta magát a hálószobába. Egész éjjel ott gubbasztott, a gondolataiba mélyedve.
Talán a csók elhárítása után úgy gondolnánk, hogy Chuuyan járt az esze, de ez most nem így volt.
Előtörtek az elméje sötét bugyraiban lakozó, veszedelmes gondolatok, mik szerint az élet rossz, kegyetlen, értelmetlen.
"Van-e egyáltalán értelme földi létünknek?" Ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a barna hajút.
Sok embert kérdezett már meg erről, és mind ugyanazt válaszolta: "A létezésünk oka a szeretet. Mert vannak emberek, akikért érdemes élni."

-*És vannak emberek, akik szerint nekem nem érdemes élnem..*-gondolta magában, az utcákat járva Dazai. Erről megint csak Chuuya jutott eszébe. Ő volt az, aki rendszeresen fenyegette azzal, hogy egy nap majd kinyírja, de ezt eddig sosem kísérelte megtenni. Így hát, a barna hajú poénnak vette.

Már messze járt a lakásuktól, mikor egyszer csak megállt. Pár tíz méterrel előtte egy hatalmas irodaépület tornyosult, előtte pedig jókora tömeg ácsorgott. 
-Ez lenne az az épület, amiről Hiromi-san beszélt?-dünnyögte. -Milyen magas...-bámult fel a hatalmas építmény legtetejére.
Közelebb ment a sok emberhez és elkezdte hallgatni, a polgármester szónoklatát.

Chuuya miután elkészült, egyből hazaindult. Útközben ő is felfigyelt az irodaépület előtt lévő embertengerre, de nem törődött velük.

Hazaérve levágta magát a kanapéra és a plafont bámulva merengett.
-Csend van...Ezek szerint nincs itt Dazai. -dünnyögte, mélyeket pislogva. Az "otthon" kényelme, a vöröst is elálmosította, úgyhogy pár perc múlva már az igazak álmát aludta.

-Milyen unalmas hegyibeszéd volt ez...-ásított a barna hajú, séta közben. A felavatás végére ért oda, de az a kis beszéd is kellően untatta.
Mivel már reggel óta talpon volt, megéhezett, ezért úgy döntött haza ballag.

A lakásba érve, meglepetten látta, hogy lakótársa ott szunyókál a kanapén. Dazai arcára csintalan mosoly ült ki, és odalopózott az alvóhoz.
Felmászott a háttámlára és figyelte ahogy a kisebbik szuszog. Majd egy óvatlan pillanatban ráugrott.

Chuuya azonnal felébredt és elkezdett össze-vissza rugkapálni, hadonászni.
Legurultak a szófáról és a földön folytatták tovább az egymással való "harcot". Jobban mondva, csak Chuuya. Dazai inkább menekülni próbált, társa erős rúgásai elől.
-Nanaa! Fejezd be!-visította a barna.
-Mégis mi a fenét csinálsz?-rivallt rá a vörös.
-Csak felébresztettelek. Jó hogy hazajöttél.-mosolygott a kötszeres.
-Ha tudtam volna, hogy erre kel felkelnem, tuti nem jöttem volna haza.-morgott a fejét vakarva Chuuya.
-Naaaa. Most miért vagy ilyen?-kezdett el nyafogni, ártatlan szemekkel Dazai.
-Mert rámugrottál!-borult ki a vörös.
-De csak poénból.
-Hát, nagyon vicces volt. Fáj miattad a hátam.
-Megmasszírozzam?-mosolyodott el perverzen a kötszeres.
-Kössz, ne.-fordította el durcásan a fejét Chuuya.
-Gonosz vagy...-biggyesztette le ajkait, a nyomozó.
-Csak őszinte. Az igazság néha fá...fáj. *De még mennyire...*
-Hát...ez igaz.
-Jut eszembe...Beszélnünk kell!
-Miről?
-Tudod te, milyen ciki helyzetbe kerültem miattad? A nővér melegnek nézett. Érted? Felfogtad? Melegnek...
-Hm...A hajad miatt?
-Nem! Miattad!
-De...ott se voltam.
-Persze hogy nem voltál ott. Biztos itthon henyéltél, szokásodhoz híven. Azért nézett annak, mert te le Drágámoztál...
-Oooh...az csak poén volt...
-De a nővér, komolyan vette. Tudod milyen kellemetlen volt?
-Nyugi, tisztáztad magad, nem?
-Igen, de akkor is...
-Felejtsd el. Többet úgy sem kell találkoznod azzal a nővel. Igaz?
-Igaz.
-Nah, akkor semmi gond.-mosolygott önelégülten, keresztbetett karral a nyomozó.
-Örülök, hogy te ennyire szarsz mások véleményére, de én nem ilyen típus vagyok.
-Túl merev vagy...Lazulj el.
-Melletted életveszélyes lenne ellazulni. Amilyen dolgokat művelsz...
-Szerintem teljesen normális dolgokat csinálok.
-Na ne nevettess!
-Komolyan mondtam. Mi lenne ha elmennénk este valahova?
-Kizárt...
-Miért?
-Még a végén ráveszel valami hülyeségre.
-Nyugi, nem kérem hogy légy velem öngyilkos. Azt csak is egy gyönyörű hölgytől kérném.-ábrándozott drámaiasan Dazai.
-Aham...értem. Mindenesetre én este aludni fogok. A kórházban alig pihentem valamit.
-Kényelmetlen volt az ágy?
-Nem...-állt fel a földről, a vörös és bevonult a hálószobába, becsapva maga mögött az ajtót.

-Nem értem mi baja. Sose tudtam rajta kiigazodni, mikor ilyen volt.-sóhajtott a barna hajú és bevonult a konyhába, hogy összedobjon valami ebédnek nevezhető dolgot.

Egy óra múlva, Dazai elkészült az ebéddel, és a konyha is egyben volt még.
Megterített két főre, majd odament a hálószobához és benyitott rajta.
-Kész az ebéd, Chuuya!-lépte át mosolygósan a küszöböt.
-Nem vagyok éhes...-morogta, párnába temetett arccal a kisebb.
-Ugyan már...Nem hisze-
-Mondom, nem vagyok éhes!-vágott a barna szavába, ingerültem a vörös.
-Rendben...Ahogy gondolod...-vont vállat szomorúan Dazai, és távozott a szobából.

Egymaga ült le az asztalhoz enni. Lassan és kedvtelenül kanalazta főztjét, néha-néha a háló ajtajára pillantva.
Várta, hogy a bejárata egyszer csak kicsapódjon és Chuuya lépjen ki rajta ragyogó arccal. De ez nem történt meg.
A kötszeres szomorúan bámult bele a leveses tálba. A folyadékban megpillantotta saját tükörképét.
-Mikor lettem én ilyen...?-suttogta maga elé.

Hirtelen megcsörrent a telefonja. Előhalászta a készüléket a zsebéből és megnézte a kijelzőjét.
-Szervusz, Hiromi-san!-szólt bele nyájas hangon. Nem is látszott rajta, előbbi keserűsége.
-Szia Dazai! Mit szólnál, ha ma együtt ebédelnénk?-kérdezte izgatottan a nő.
-Csábító ajánlat, de az a baj hogy én már ebédeltem.-mondta a férfi és a még félig tele lévő tányérjára pillantott.
-Oh..Akkor majd máskor.-szólalt meg a hölgy.
-Rendben.
-Viszont akkor én megyek és eszek valamit. Szia. Remélem hamarosan találkozunk.
-Szia...-köszönt el a barna és letette. Mobilját az asztalra rakta. Arcára újra kiült az előbbi keserűség és gondterhelten görnyedt össze a széken.
Agya megállás nélkül zakatolt a kérdésen, ami már jó pár éve foglalkoztatja.
"Van-e értelme földi létünknek?"...