BAD LOVE - Jungkook ff. [~Befejezett]

26. Rész - Végzetes reggel

Másnap még annyi kedvem sem volt felkelni mint álltalában. Kész szenvedés volt kimászni az ágyamból, majd megmosakodni és felöltözni valami normális ruhába a pizsamám helyett.

Wozzinak ismételten hálás lehettem. Miután megint szökés terveztek a könnyeim ő ott maradt velem egy darabig és a pólójával kapdosta el őket.... értsd: míg én nagyban sírtam a vállán addig az ő pólója beszívta a könnyeimet. Aztán sajnos mennie kellett, de mint ha még nem lett volna így is elég ramaty a hangulatom, anyáéknak muszáj volt még egy lapáttal rátenniük.

Haza jöttek és mint ahogy mindig akkor is figyelmen kívül hagytak. Majd az anyámnak sikeredett egyszer rám néznie és mikor meglátta a kisírt szemeimet kiakadt.

Most mindenki arra az aranyos kiakadásra gondolhat miszerint, "kibántotta a lányomat", "mi a baj édesem", "anyuci megvéd"... stb, de nem. Ő máshogy akadt ki.

Lehordott, hogy a folyamatos nyavajgás és hiszti helyett igazán tanulhatnék, hogy mint nekem, úgy a gyerekeimnek is keressenek pénzt a szülei. Fogalma sem volt róla, hogy mi bajom, csak beszélt, beszélt és beszélt minden egyes mondatával jobban megutáltatva velem magát.

Nem mondtam neki, hogy még ha az életembe kerülne se akarnék rá/rájuk hasonlítani, mert ennél borzalmasabb szülőket ritkán lehet találni.
Nem mondtam el neki, hogy minden érettségin max pontot értem el kivéve talán egyet.
Nem mondtam el neki, hogy tulajdonképpen már 18 éves vagyok és hogy dolgozom egy jól kereső állásban.
Semmit nem mondtam el neki... csak hallgattam a szidásait és az egomániás beszédét, majd szépen az egyik szünetnél felslisszoltam az emeletre és bezárkózva sírtam ki a tüdömet ismét.

Lassú léptekkel mentem le a konyhába, hogy egy pohár víz után már mehessek is vásárolni. Azonban nem volt szerencsém így összefutottam a szüleimmel. Nagyot sóhajtva csoszogtam el a csapig, hogy levéve egy poharat tudjak inni egy kicsit.

-Szia Kislányom. -szólalt meg anya fel sem nézve a telójából így nem is láthatta, ahogy kérdőn meredek rá. Vállat vonva szenteltem a víznek a teljes figyelmemet és néztem, ahogy lassan megtölti a poharat.
-Mi az? Most már nem is köszönsz? -kérdezte kiakadva, mire kedvem támadt volna felhorkanni.

Ezek után még komolyan köszönjek is neki?

Inkább meg sem mozdulva zártám el a csapot és emeltem ajkaimhoz a poharamat.

-Á értem már. -mondta és hangjából csak sütött az elégedettség.
-Bűntudatod van, amiért ilyen rossz ember vagy és ezért meg sem akarsz szólalni. -mondta mire majdnem kiköptem a vizet ami a számban volt.

-Hogy mi? -sipítottam szinte fel.
-Még hogy bűntudatom van! Az egyetlen egy dolog amit bánok, hogy ebbe a családba születtem. -horkantottam fel végre. kezemmel idesen szorítottam a vékony üvegū poharat közben.

-Hogy merészeled... -kerekedtek ki anyám szemei és már előre láttam toporzékolását.

-Így. Soha sem vagytok itthon. Az év 364 napján valahol máshol vagytok vagy dolgoztok. Szerintetek melyik gyerek álmodott egy karácsonyról ahol nincsenek jelen a szülei? -kérdeztem kiakadva.
-Eddig bírtam. Lefogadom, hogy az ég világon semmit sem tudtok rólam. Hány éves vagyok anya? -fordultam idegesen a nőszemély felé és éreztem, ahogy a pohár lassan repedezni kezd a kezem alatt.

-Milyen kérdés ez? 16. -mondta mire keserűen felnevettem.

-18 éves vagyok! -mondtam.
-Ha ezt nem tudjátok akkor biztos semmit sem. Egyáltalán az rémlik, hogy a gyereketek vagyok? -kérdeztem hitetlenkedve.

-Ne merj így beszélni anyáddal! -pattant fel apa a székről.

-Már igazából azt sem tudom, hogy kik a szüleim. -mondtam keserűen.

-Te hálátlan dög! Mi csak azért gürizünk, hogy meglegyenek neked a ....

-... megfelelő körülmények. Tudom. -morogtam fel.
-Ezt hallgatom lassan már tíz éve. -nevettem fel és hallani lehetett, ahogy reccsent egyet a pohár.

-Te vagy a családunk fekete foltja. Mire neveltünk mi téged? -kérdezte kiabálva anyám.

-Hát pont ez az! -kiabáltam vissza széttörve a kezemben a poharat.
-Semmire mert soha sem voltatok itt! -kezdtem el könnyezni, de a várt visszakiabálás helyett csak egy nagy csattanást kaptam az arcomra.

Anyám mint egy ló, úgy fújtatott vörösödő arccal és remegő testtel az idegtől. Az arcom, amelyik kapta a pofont lassan égni kezdett és a szúrós érzés átjárta a testemet a, frltehetōleg, kezembe szúródott szilánkok miatt is. Megrázva a fejemet lépkedtem el mellőlük és felvéve gyorsan a cipőimet kirohantam a házból nem figyelve anyám ordítására.

Könnyezve jártam az utakat egyenesen a boltig, ahol a bevásárlást terveztem megejteni.

Nem érdekeltek a kérdő, furcsálló tekintetek.
Nem érdekelt, hogy nem tudom visszatartani a könnyeimet így az szépen szánkázott le az arcomon.
Nem érdekelt a kezembōl lassan csöpögō vér sem.

Már semmi sem érdekelt. Csak robot szerűen pakoltam bele a kosaramba az árukat, hogy aztán egy kis sorban állás után kifizethessem őket. A pénztáros is hatalmas szemekkel húzta le a vett dolgaimat, majd igyekezve minél kevesebb kontaktusba kerülni velem szépen becsomagolta őket és oda adta a blokkot miután kifizettem azt.
Egy szó nélkül ragadtam meg a szatyrokat és irányítottam magamat az ajtófelé.

A könnyeim még mindig folytak mikor az arcomat megcsapta a kinti eső illata. Szakadt az ég én meg mit sem törődve mentem tovább.

Elgondolkoztam egy csomó mindenen abban a pár másodpercben.

Kinek kellek? Hisz mindenki elárult kivéve Wozzit.
Szüleim utálnak, Jungkook nem szeret, és Wozzinak is csak nyűg vagyok a hátán.
Yury már nem tartja velem a kapcsolatot és ha volt is valaki akit bírtam a suliból, azzal sem volt olyan szoros a kapcsolatunk.

Minden az én hibám volt.

Ha nem veszem figyelembe az érzéseimet, ha nem beszélem be magamnak, hogy Kook talán többet érez irántam, akkor nem lettem volna ott, a bolt előtt kisírt szemekkel az esőben. Kezeimből észrevétlenül csusszantak ki a szatyrok míg belőlem feltört a sírás. Sírtam az éggel.

Az égvilágon senki és semmi nem érdekelt már.
Pont ezért nem figyeltem semmire sem.
Nem figyeltem az útra.
Nem figyeltem a már piros jelzőlámpára.
Nem figyeltem a kivételesen nagy forgalomra.
Nem figyeltem a felettébb csúszós utakra.
Nem figyeltem a szédülésemre, amit a már több napja nem evésem okozott.
És nem figyeltem arra, hogy végül leléptem az aszfaltra.

Csak mentem sírva, zokogva, majd összestem.

Az utolsó amit hallottam az egy hangos dudaszó, egy hangos nyikorgás és egy hangos "Seo!" kiáltása egy ismerős hangtól meg a szúró fájdalom minden egyes porcikámban, majd sötétség egy csapásra.

"Sajnálom"

🔰
Ayo Kookies!
Nos életem eddigi első, de nem utolsó, aránylag depis része.😭
Nagyon érdekelne a véleményetek, bár már előre félek pár leszidástól😂
Remélem azért tetszett a rész és írjátok meg kommentben, hogy mit gondoltatok róla.😘

🔺TOVÁBBÁ!!!!!!🔺
Aki veszi a fáradtságot és mond egy számot 1 és 3 között, annak nagyon megfogom köszönni😂💓😘

Puszi: Sunny🌸