Hosszú még az út

A fiatalság ára- Apollón

(Timebelle- Apollo [XD mi más?])

Üdv, kedves olvasóim!
Fénysebességgel száguldunk a könyv vége felé (ez az én tempómban havi két feltöltés...), ez itt az utolsó külön szemszög.
A következő már főként ismét Eleanor szemszöge lesz, de fejezeteken belül is lesz, nem is egy szemszögváltás.
Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, megpróbálom a legjobbat kihozni magamból... ahogy ismerem, magam, most annyira "szófosásom" van, hogy tuti meg fogom haladni a 3000 szót, de remélem ez senkinek nem okoz gondot.
Puszi mindenkinek:
- Lili

CSUPÁN ANNYIT ÉRZÉKELTÜNK AZ EGÉSZBŐL, HOGY LILY EGYSZER CSAK ELALUDT. Meg sem moccant. Csak aludt. Brooklyn még azt is megkísérelte, hogy esetleg meghalt. De hát én vagyok a gyógyítás istene! Ha azt mondom él, akkor mérget vehetsz rá, hogy az úgy is van!... Ez hülyén jött ki. Na mindegy.

Nem tellett bele negyed óra, mikor a fejét fogva, zavartan felült, kereste, hogy hol is van.

- Lily! Mi történt? Minden rendben?- kérdezte aggódva Eleanor. Sápadtabb volt, mint szokott, látszott, hogy aggódott a lányért.

- Öhm... igen. Persze. Minden a legnagyobb rendben- válaszolta a kis vörös, nyögvenyelősen. Hazudik. Vagy legalábbis titkol valamit. Mondjuk pont én beszélek titkokról?

Én sem voltam túl jó állapotban. Nem mondtam el nekik, hogy még mindig vannak látomásaim. Igazából csak halovány képek. És a megmaradó nagyon rossz érzés. Idegesít, hogy az erőm lassan elkopik. Eddig nem így ment. Most már szinte emberi vagyok. Kikopik belőlem az isten. Már csak a kicsi kocsim maradt nekem!

Látszott a lányon, hogy ő sem hisz a kisebbiknek, ám nem forszírozta a dolgot, csak aggódva figyelte. Eleanor Carter aggódik. Gyakori látvány, ha tudod, hogy hol keresd. Mindenkiért aggódik, akit szeret...

- Gyere. Meg fogsz fázni- sóhajtott végül, és felsegítette Lilyt a földről, aki mintha ellenkezni akart volna. De végül nem mondott semmit. És ez így is maradt az elkövetkezőkben is. Nem tudom, mit láthatott, mikor aludt, de biztos, hogy valamit, amiről úgy érzi, hogy mélyen magába kell temetnie. Általában ez szüli a gondokat...

Végül szép lassan vissza kászálódtunk a kocsi mögé. Néhány fél órányi nyafogás és picsogás után végre elértük a benzinkutat, ahol készségesen segítettek rajtunk, így végre normálisan tudtunk tovább haladni.

Görcsösen szorítottam a kormányt, miközben a hátul zajló beszélgetéseket hallgattam. Carlos és Kira arról beszéltek, hogy mi lenne, ha lecsapolnák egy ember összes vérét. Hát nekik jó szórakozást... Lily bambult, pont, mint Norie az első ülésen; hátul pedig Brooklyn és Dominic a Mitomágia szabályairól veszekedtek. Összességében mindenki elvolt, csak én voltam ideges. Nem tudtam megmondani, hogy mi bajom van. De olyan ideges voltam, mint még soha, az elmúlt háromezer néhányszáz évben.

A rossz érzés folyamatosan nőtt bennem és bármit megadtam volna azért, hogy elmúljon. Komolyan. Bármit.

Csak haladtunk az úton, magam sem tudom merre. Persze ezt a többiekkel nem osztottam meg, szerintem érthető okokból.

Beértünk egy városba, a hidegből ítélve talán Chicagóban lehettünk.

- Pff. Elegem van a hidegből- morgott Kira.

- December van. Mit vártál? Harminc fokos meleget?- nézett hátra unottan a mellettem ülő lány.

- Kaliforniában tíz fok a minimum. Nem szoktam hozzá a hideghez.