Hosszú még az út

Üzenet a Táborból

(Chord Overstreet- Hold on)

Eleanor szemszöge

NAGYON BOLDOG VOLTAM. Nem volt különösebb oka, csak úgy... Már ha az, hogy Apollónal kéz a kézben jutottunk vissza a szobánkba, nevetve, nem jelent különösebben semmit.

Azt hiszem, bár eddig nem vallottam be magamnak, igenis hiányzott a fiú közelsége. És az, hogy elmondtam neki az álmaimat... nos, nem mondom, hogy megkönnyebbültem, sőt, ha lehet, még inkább aggódok, mint eddig, de... valahogy könnyebbnek tűnt a terhe.

Nagyon féltettem. Őt is, Lilyt is, mindannyiukat. Ez a gondoskodhatnék valami újkeletű dolog lehet nálam, mert eddig nem zavart, hogy mi van a többi emberrel, de most meg akartam védeni őket. Mindenkit.

Elpuhultam... talán az Aphrodité vér hatása. Mondtam már, hogy utálom azt a nőt? Igen? Mindegy. Elmondtam még egyszer.

Valahogy úgy éreztem, hogy félnem kéne, aggódnom, vagy legalább világfájdalommal élni az arcomon. De egyszerűen nem voltam rá képes. Önző dolognak számít a saját boldogságodat előre helyezni a szeretteidért való folyamatos aggódás helyett? Mert én önzőnek éreztem magam. Egy percig. Aztán meg boldog voltam. Majd bánatos. Azután ismét boldog. Az érzéseim össze-vissza csapkodtak, míg visszaértünk a lakosztályba.

Hébén gondolkodtam. A próbálkozását nevezhettem volna gyermetegnek, vagy ostobának, ám... én bedőltem neki. Gyengének éreztem magam, de százszorta erősebbnek is. Azt hittem rájöttem, hogy mi fogja a végét okozni ennek az egésznek. A saját életemet röhögve vetném a szörnyek elé, mert mindig úgy éreztem, hogy semmit nem ér. Én csak voltam. És ennyi. Viszont ha bárki más életét kellett volna kockára tennem, elbuktam volna. Az Alvilágban töltött évek alatt megtanultam, hogy az élet legtöbb esetben egyszeri és megismételhetetlen. Értékes, a legnagyobb érték, ami mindenkinek megadatott. Viszont oly kevés, oly rövid. Nem tudtam volna elviselni, ha valakitől az én hibám miatt veszik el ezt az áldást.

A nappaliba érve Polly mosolyogva hajolt le hozzám, hogy a fülembe suttoghasson.

- Tudod... Lehet, hogyha lenne valaki melletted, akkor nem álmodnál rosszat- vigyorgott, mikor befejezte a mondatot.

Jó szokásomhoz híven elpirultam, de rezzenéstelenül álltam a tekintetét, majd szó nélkül, csak bólintással jeleztem beleegyezésemet. Nevezzük ezt... tudományos kíváncsiságnak? Tesztelnem kellett a felvetését.

Meglepődött ugyan, de ezt csak a szakavatott szem vehette észre a magabiztos mosolya mögött.

Így végül mindketten az én szobámban kötöttünk ki. Én még az ágyon ülve félig sötétbe burkolva olvastam, míg ő már aludt volna.

- Eleanor.

- Hm?- kérdeztem fel sem nézve a könyvből.

- Késő van.

- Tudom- mosolyogtam halványan, miközben lapoztam egyet.

Egy darabig (értsd nagyjából másfél percig) csöndben maradt. Aztán újra szólongatni kezdett. De olyan érdekes volt a fejezet! Biztosra tudtam volna már akkor is mondani, hogy ki a gyilkos, ám a saját szememmel akartam látni. Ami még durván száz oldalt jelentett.

- Eleanor, aludni akarok- kezdett nyafogni, mint egy kisgyerek.

- Akkor aludj, Napsugaram- villantottam rá egy gyors vigyort.- Tényleg, te világítasz! Gyere csak közelebb!- azzal közelebb húztam magamhoz, és rájöttem, erősebb fényt bocsátott magából, mint az éjjeli lámpa.