Hosszú még az út

Úton hazafelé

(Halsey- Drive)

Lily szemszöge

A PILLANATNYI BOLDOGSÁG UTÁN, AMIT EGY RÖVID IDEIG ÉLVEZHETTÜNK, ISMÉT BORÚ TELEPEDETT A CSAPATRA. Mind tudtuk, hogy előbb-utóbb az lesz a vége, hogy harcolnunk kell. Úgy igazán. Ilyen a félistenek élete, szokták ilyenkor mondani. Szívás félistennek lenni, mondom én.

Gyakorlarilag unottan kászálódtunk vissza a kocsiba, mintha meg sem lepett volna a Héphaisztoszos srác üzenete-bár sajnos a fiú nevét elfelejtettem.

A legnagyobb meglepetést számomra az okozta, hogy borzasztóan kevés szörnnyel akadt dolgunk. Hét viszonylag erős félisten körbe-körbe körözget az országban, és csak néhány random mini szörnyike támad rájuk. Több, mint furcsa. Vissza lehet fogni egy szörnyet egy "nagyobb ügy" érdekében? Vagy csak nem vagyunk elég szagosak? Mindenesetre a végkifejlet, bár nem volt megnyugtató, igazán kellemes volt. Mondjuk, ahogy a szerencsénket ismerem, ebből is mi húzzuk majd a rövidebbet. Mint mondtam, szívás félistennek lenni.

Elaludtam az úton. A rádióban egy csaj énekelt arról, hogy milyen szar az élete, aztán valaki üvöltözött egy sort, death metal stílusban, engem meg elnyomott a többiek diskurzusa, és a furgon ütemes zötykölődése. Mondhatom, eléggé meglepődtem, mikor megérkeztünk...

Eleanor szemszöge

Soha ne bízz egy hülye varázs-minibuszban. Ez lett az új első szabályom, rögtön azután, hogy köteles vagy meggyőződni róla, hogy tényleg Apollón vezet, nem csak megy a random irányba, ahova a kocsija viszi.

Ha ez a két dolog klappol, akkor esélyes, hogy nem kötsz ki San Fransisco partjainál, mikor épp Long Islandre készültél. Mondhatom, jól szórakoztunk, mikor megpillantottuk a rossz óceánt. Végül is... Csak egyetlen kontinensnyi földterület választott el minket az úticélunktól.

Azért volt a dolognak pozitív oldala is, bevallom őszintén. Miután egy darabig a sztrádán kóvályogtunk, megtaláltuk, amit ugyan nem kerestünk, de hasznos volt az ügyünk érdekében.

A Jupiter Tábor titkos bejáratát két tizenéves, tollas sisakos fiatal őrizte, első ránérzésre tizennégy-öt évesek lehettek, és elunták az életüket. A sisakjuk zöles színéből arra következtettem, hogy a negyedik cohors tagjai. Nos, igen, mindkét táborban voltak szín-és stílusbeli reformok az öltözködést illetően.

Nem túl biztonságos leparkolni egy furgont a feljáró kellős közepén, de Polly megoldotta, és egyszerűen csak lefulladt egyálltó helyében. Természetesen a dugóban rostoklók legnagyobb örömére. A káromkodásnak és dudálásnak végét sem hallottuk. Ők nyilván nem látták a fiatalokat az ókori ruhákban.

Brooklyn és Polly szálltak ki a kocsiból, és egyenesen a srácok felé vették az irányt. A két fiatal légionárius azt hihette, hogy szörnyek, legalábbis a szúrásra irányított Birodalmi Arany dárdáik erre engedtek következtetni.

Néhány percnyi beszélgetés és győzködés után a két fiú leengedte fegyvereit. Közben mondjuk bedugult az autópálya miattunk, de nem zavart nagyon. Kiraktuk az elakadásjelzőt, és így mindenki csak elkezdett kerülgetni minket - néhányan dühösen káromkodva, vagy ráülve a dudára.

A Köd segítségével Kirával elhitettük az úton lévő halandókkal, hogy egy lerobbant kocsiban rostokló család vagyunk, miközben mind kikászálódtunk az autóból.

A fiúk biccentettek. Apollón pedig szokásához híven beszélni kezdett, mert annyira imádja hallgatni a saját hangját.

- Barátaink Phillip és John, a negyedik cohors igen segítőkész és kedves tagjai, akik örömmel beinvitálnak minket a táborba.