Szív nélkül

Prológus

„Hol volt, hol nem volt, a vén idő mesél, édes-búsan szól, hogy még változol, s néha tévedsz még..." (A Szépség és a Szörnyeteg – Hol volt, hol nem volt)

Huszonegy évvel ezelőtt...

Élni igazán csodaszép – gondolja Evelin, ahogy mezítláb, könnyű vászonruhában kiszalad a kertbe. Óvatosan leteszi a könyvét a fűre, aztán kihajtja a durva anyagú pokrócot, hasra fekszik, majd izgatottan dobogó szívvel fellapozza a könyvet, és megkeresi, melyik mesénél tartott legutóbb.

A nővére folyton piszkálja, amiért meséket olvas – szerinte ez gyerekes, de Evelin szereti a meséket, és egyébként sem mondaná ezekre a történetekre, hogy gyerekesek. A legutóbbiban például két galamb kivájta Hamupipőke mostohanővéreinek a szemét...

De ha ezt nem is számítja, akkor is ott a tény, hogy Evelin nagyon is gyerek még, tehát miért ne olvashatna meséket? A nővére egyszerűen csak nagyra van magával, mert már két éve iskolás, azt hiszi, ő mindent jobban tud.

Evelin még nem jár iskolába, de már alig várja, úgy véli, hogy az iskola rengeteg kalandot tartogat a számára. Az édesanyja készített egy naptárat a falára, ahol esténként fekete filctollal kiikszelhet egy négyzetet – ha pedig elfogy az összes négyzet, végre iskolába fog menni.

Persze az olvasással nem lesz sok gondja. Ugyan nagyon lassan, de már tud olvasni – muszáj volt megtanulnia, túlságosan is érdekelték a mesék, és nem volt elég, hogy csak a képeket nézegetheti. Eddig csak színes, vékony mesekönyveket olvasott, a most előtte heverő könyv azonban jó vaskos, tele sok-sok történettel.

Evelin úgy elmerül a szavak lassú kibetűzésében, hogy megszűnik körülötte a világ. Nem mozdul, épp csak az ajka rezzen meg néha. Nem veszi észre, hogy egy kis rigó leszáll mellé, nem érzi a rátűző napsugarak melegét, és nem hallja meg azt sem, hogy a szomszédban lakó fiúk hangos kiáltozással fociznak. Akkor kapja csak fel a fejét, amikor a könyvétől alig pár centire labda pattan a fűre.

– Öcsém, hogy lehetsz ennyire béna? – hallja, és izgatottan a kerítés felé fordul. Persze nem lát semmit, a sűrűn nőtt lonc eltakarja a szomszéd kertet. Próbált már átlesni, de nincs egyetlen rés sem, ahol átkukucskálhatna, pedig többször is hallotta a fiúkat játszani.

Evelin nem ismeri őket, de tudja, hogy hárman vannak és hogy idősebbek nála. Alig egy hete az édesanyjukkal költöztek ide. Evelin édesanyja és édesapja elmagyarázta, hogy a fiúk szülei elváltak – a kislány ezt először egyáltalán nem értette, amikor azonban rájött, hogy mit is jelent, riadtan kérdezte a szüleit, hogy ugye ők nem akarnak elválni. Az édesanyja csilingelve felnevetett, és kijelentette, hogy ez egész biztosan nem fog megtörténni, ami megnyugtatta Evelint. Utána a szülei arra kérték, hogy ha találkozna a fiúkkal, legyen velük megértő, akkor is, ha esetleg gorombáskodnak – a szülei szerint a fiúk most lelkileg sérültek lehetnek, és nem kizárt, hogy nem lesznek éppen barátságosak, de ha így is lesz, nem Evelin tehet róla.

– Szia, kis hercegnő!

Evelin feljebb emeli a tekintetét, és egy pillanatra eláll a lélegzete. A kerítésbe kapaszkodó fiúnak szőke, kócos haja van, és élénkkék szeme, amely huncutul csillog. Evelin sose látott még ennyire különleges kéket – olyan igazi mesebeli kék.

– Szia! – köszön vissza kicsit bátortalanul.

– Mit olvasol?

– Könyvet – válaszol Evelin tartózkodón.