RESTART [Min Yoongi ff.]

01.MAGÁNY

A magány nem éhség, nem nélkülözés, nem betegség: nem halálos. A magány gyökeres kiirtása nem létszükséglet.
- Hanya Yanagihara

2017.08.31., Szöul, Dél-Korea

Lee Iseul

Tizenhárom.

Tizenhárom napja.

Tizenhárom napja költöztem be. Ennyi ideje szigeteltem el magam a külvilágtól. Nem mozdultam ki, azt kivéve, hogy egyszer-kétszer leszaladtam a sarki kisboltba. Nem akartam emberekkel érintkezni, pedig szoknom kellett volna, hiszen egy hét múlva kezdődik az egyetem.

Őszintén semmi kedvem nem volt hozzá. Pszichológiát tanulni egy olyannak, aki pszichológusra szorul. Szürreállis, nem de?

Mégis azért voltam abban a városban, abban a lakásban, mert új életet akartam kezdeni. Pontosabban anyám miatt, hogy ne nézze otthon ahogy még jobban tönkre megyek.

Egy üveg vörös bor társaságában ültem a kanapén. Egyetlen jóbarátom, aki nem hagyhat el. El voltam keseredve, magányos voltam. A sötét lakás egyáltalán nem volt megnyugtató, csak megpróbáltam bemesélni magamnak. Próbáltam bemesélni, hogy nem kell senki társasága.

Nincs szükségem senkire!

Nem kellenek új barátok, új szerelem, nem kell senki azért,hogy újra elhagyjon.

Tévhitek, amik felemésztettek.

Pedig valójában akkor kellett volna valaki. Valaki, aki képes felállítani a padlóról. Valaki aki mellettem van, akinek kisírhatom a bánatomat. Az kellett volna. Nehéz időszakon mentem keresztül. Anyukámnak nagyon sok fájdalmat okoztam, de ő hitt benne, hogy még helyre jöhetek. Viszont én tudtam, a régi Iseul sose jön vissza. Elment. Meghalt.

Csak úgy otthagytam szülővárosomat egy szó nélkül. Nem bírtam létezni ott. Nem bírtam azokon az utcákon sétálni, azt a levegőt szívni. Teljesen szétmart.

Fájt a lelkem,fájtak az emlékek. Ahelyett, hogy segítséget kértem volna, inkább magamba fordultam. Sokkal könnyebb megoldás volt.

Próbáltam nem gondolni rá. Próbáltam túlélni.

De a légzés egyre nehezebb volt, a tudattal élni egyre nehezebb volt.
Szerettem volna véget vetni mindennek.

De nem.

Inkább csak a magányba menekültem, rettegve attól, hogy előbb vagy utóbb sokkal rosszabb vége lesz a dolgoknak, mint ahogy én azt terveztem.