RESTART [Min Yoongi ff.]

12.TITKOK

Az agy és a szív olyan, mint a homokóra két edénye: amikor az egyik megtelik, a másik kiürül.
Jules Renard

2017. 10. 28., Szöul

Lee Iseul

Ismét két napra bezárkóztam. A lakásomban besötétítettem, és beburkolóztam a magányba, vissza a kis sötét világomba. JaeHwa az este után a lakásomon várt és az ő vállán zokogtam ki magam, miközben az emlékek felemésztettek.

Rájöttem, hogy innen volt ennyire ismerős Namjoom neve. Yoongi egyszer említette nekem, akárcsak a többi barátjáét. Én buta, nem emlékeztem rá. Talán, ha eszembe jut, akkor nem mentem volna oda. Akkor nem estem volna vissza abba a gödörbe, amibe már azt hittem nem eshetek vissza.

Miért én? Miért engem ver az élet? Miért kellett újra találkoznunk, hogy az emlékek felemésszenek újra? Nem érdemelnék boldogságot?

A legjobb barátnőmet vasárnap meggyőztem, hogy egyedül hagyhat, nem csinálok hülyeséget. Namjoon telefonon keresett, de nem volt erőm felvenni, akkor. Estefele küldtem neki egy sms-t, hogy majd keresni fogom, de most nincs kedvem senkihez.

Éltem a kis életemet, ugyanúgy, ahogyan addig csináltam. Hagytam, hogy a démonok megtaláljanak és a fejemhez vágják a rossz emlékeket, amik visszataszítottak a padlóra.

Nem ettem, nem ittam. Csak feküdtem a takaró alatt és sírtam, próbáltam kiadni minden fájdalmamat, amit legbelül éreztem. Úgy éreztem sose múlik el, miért nem? Miért nem hagynak nyugodni végre?

Annyira elegem van.

Kopogtak.

Nem akartam kinyitni az ajtót. Tudtam, hogy JaeHwa az vagy pedig Namjoon. Szerettem őket, sőt... azonban abban a pillanatban nem volt erőm bárkivel is beszélni.

Ismét kopogtak, én pedig újra figyelmen kívűl hagytam.

A harmadik kopogás már sokkal erélyesebb volt, inkább dörömbölt az illető.

Szenvedve másztam ki az ágyamból. Valószínüleg borzalmasan festhettem, kócos hajjal, feldagadt, vörös szemekkel és elnyűtt ruhákban. Kínkeservés léptekkel tettem meg az utat a bejáratig, és óh Istenem, bárcsak ne nyitottam volna ki.

Egy pillanatra lefagytam, azonban sikerült összeszednem magam annyira, hogy bevágjam a hívatlan személy előtt az ajtót.

- Iseul, kérlek! Beszélnünk kell - dörömbölt tovább a mahagónin.

Ismét sírni kezdtem. Miért keresett meg? Mit akar tőlem? Tényleg úgy éreztem, hogy az égieg a szenvedésemet akarják látni. A szívem mélyén legszívesebben hagytam volna, hogy ott dühöngjön magában, de az eszem azt mondta ki kell nyitnom az ajtót.