RESTART [Min Yoongi ff.]

05.FÁJ

"Kibírom a hegeket, pláne azokat, amik kívül vannak."
Jessica Sorensen

2017. 10. 01, Szöul

Nem voltam képes emberek közé menni. Ígyis szenvedés volt utcára lépni és szociálisnak mondható életet élni. Ismét bezárkóztam a besötétített az egész lakásban. A kanapén feküdtem és a tv gyér fénye betöltötte a teret.

Már önmagamból is elegem volt. A sok önsajnáltatásból, a bántalmazásból. De mégis mikor úgy éreztem, hogy talán egyenesbe tudok jönni, akkor újra beszippantott a sötétség. A démonok felülkerekedtek rajtam, a lelkem, mintha befeketedett volna. Nem bírtam elviselni önmagam.

Egy vágás itt, egy vágás ott és mintha minden problémám megoldódott volna. Szánalmas, nem igaz? Hogy süllyedhedtem idáig? Az igazság az, hogy a régi Iseul-t felemésztették a történések, titkok és fájdalom.

Az egyetlen barátom messze volt tőlem, és annyira magamba zuhantam, hogy még őt is megpróbáltam eltaszítani magamtól, akárcsak az anyukámat. Daegu-ba nem akartam visszamenni. Minden arra a napra emlékeztet, ami miatt ilyenné váltam. Pedig már addigra kezdtem elfelejteni, Őt és majdnem minden helyre jött.

Min Yoongi, vajon hol lehetsz most? Boldog vagy? Egészséges vagy? Miért hagytál el? Annyira szükségem lenne most rá, annyira hiányzik nekem. Ha mellettem lennél, elviselhetőbb lenne a fájdalom? Ő is ezt érezte, amit most én?

Vajon... te is ennyire szenvedtél?

Ahogy eszembe jutott a szőke hajú fiú ismét keserves sírásba kezdtem. Nem akartam haragudni rá. Csak felejteni akartam, az emékeimben mégis ott élt az arca. Az a nyár, az utolsó nyarunk. Milyen boldog voltam, majd ismét elhagyott és beköszöntött a zord tél. A szerelmem mégse halt meg iránta. Annyira vágytam a közelségére, ölelésére, csókjaira. Vissza akartam menni az időben arra a napra, mikor utoljára láttam. Át akartam újra élni azt az éjszakát, hiába volt kínszenvedés gondolni a történtekre és következményekre.

Annyi titkot hordoztam magamban, amik teljesen felemésztették a bensőmet. El kéne engednem őket, tudom. Hogyne tudnám? De ki lenne képes elengedni egy tragédiát?

Már kezdtem feladni a reményt.

Megakartam halni.

A negyedik nap bezártság után már tényleg csak a halálra tudtam gondolni. Jobb lenne nekem is és mindenki másnak is.

Az önmarcangolásból egy halk kopogás szakított ki. Nem tudtam ki kereshet, arra számítottam, hogy maximum a szomszéd néni jön át valamiért vagy esetleg a házmester.

Felülni, majd felállni a rozoga kanapémról szinte szenvedés volt. Tagjaim fájtak, a fejem majd szétrobbant. Szédelegve tettem meg az utat az ajtóig, amit félve nyitottam ki.

Majdnem ismét elsírtam magam. Olyan rég láttam. A göndör hajkorona, porcelánbőr és az a kedves mosoly, aggódástól csillanó szemek, míg mellette a szokásosan jóképű és jólöltözött barátja.

Én pedig ott álltam kócosan, csontsoványra fogyva, beesett arccal és élettelen tekintettel.

- Sajnálom, hogy késtünk - szólalt meg a lány.

Jaj, JaeHwa.. ha tudnád, hogy mennyire késő volt már a lelkemnek...