RESTART [Min Yoongi ff.]

04.PÁNIK

"Oh, mily jó, ha az ember, mielőtt nyugovóra tér, a szívébe néz, vajh pirkadattól napnyugtáig nem okozott-e fájdalmat egy másik szívnek. "
Mark Nelissen

2

018.09.30., Szöul

Lee Iseul

A hétvégém szokásos módon telt. Ültem a sötét lakásban, ettem egy-két joghurtot a tv előtt gubbasztva vagy tanultam, hiszen hamarosan vizsgaidőszak. Ahogy általában az önmarcangolás sem maradhatott ki a programomból, anélkül nem lenne teljes az életem.

Hétfőn unottan vágtam neki egy újabb hétnek. Az idő kezdett hűvös lenni Szöulban, ezért előkerültek a laza, őszi kabátok.

Hétfőn a fiú nem jelent meg az iskolában. A hétfőm borzalmasan telt. Elgondolkodtam azon, hogy talán ez a Rapmoni miattam nem jött be, ahogy viselkedtem vele. Valami bűntudat féleség keringett bennem még otthon is, ahol erre még rátett, hogy rájöttem; a pénzem fogyóban van, hiába eszek keveset. Munkát kell keresnem, ami az én állapotomban elég nehéz lesz.

Kedden megjelent az egyetemen. Furcsa, mert időben bent ült a teremben, és nem a szokásos helyén. Két sorral arrébb jó messze tőlem. A lelkiismeret-furdalásom ismét felerősödött. Nagyon durva voltam vele? Az én hibám? Hiába jegyzeteltem órán, ilyesfajta gondolatok keringtek a fejemben, miközben állandóan kinyomogattam JaeHwa hívásait, aki már négy napja hívogat folyamatosan, de nem akartam vele akkor beszélni.

Szerdán szakadt az eső. Az a szerda egy szomorú nap volt. Fájó szívvel keltem fel aznap és tudtam, hogy ez a nap borzalmas lesz számomra. Mintha az égiek is ezt akarták volna. Feketébe öltöztem, felvettem a kabátomat és a táskámat. Az utcán a kapucnit mélyen az arcomba húztam, és pénzhiány miatt nem vettem kávét a campuson. Az előadóban már ültek páran. Rapmoni is ott volt ugyanabban a sorban ült, ahol én csak a másik végében. A sírás kerülgetett, ahogy leültem a helyemre.

Ez vagyok én. Elijesztem magam mellől az embereket, ehhez értek. A pszichológia 8.30-kor elkezdődött, én pedig hiába jegyzeteltem mindent, amit a tanár mondott, fejben nem ott voltam. Állandóan a fiút lestem, aki sebesen gépelt a számítógépén, de láttam, hogy nem is jegyzetel, hanem valami zenei programban dolgozik. Szóval tényleg zenész lenne? Elismerően bólogatott néha vagy pedig fejétráva fejezte ki, hogy nem volt jó az adott hang. A fejhallgatója a nyakában pihent. Cseles, így a tanár nem tudja, hogy nem is az órai anyagot írja.

Valahol rossz volt, hogy már nem ül mellettem. Sajnáltam, amiért elüldöztem, de lehetetlen természetem volt akkor. De talán így volt jó. Minden férfit elüldöztem magam mellől, valamiért senki nem maradt mellettem.

Senki.

A sírás kerülgetett az órán, ahol bejelentették az első vizsga időpontját. November 15. Az őszi szünet után. Nem tudom, hogy a vizsga gondolatától vagy a bennem rejlő démonoktól tört-e ki belőlem a sírás, de halk zokogásba kezdtem. A fejemet lehajtottam, hogy ne vegye észre senki, ahogy összetörök teljesen. Fájt. Eszeveszettül fájt. Nem akartam mások előtt sírni, de kitört belőlem. A kezeimet görcsösen szorítottam ökölbe, miközben ismét magamat ócsároltam legbelül.

Gyenge vagy.

Igen, az vagyok.

Mikor a sírásom kissé alábbhagyott,szipogva néztem körbe a teremben. Egyetlen egy szempár figyelt aggódva. A fiú. Átható tekintettel figyelt, és mintha egy óvatos mosolyt ejtett volna meg felém. A bűntudat ismét mardosni kezdett. Olyan gonosz voltam vele, mégis kedvesen nézett rám. Borzalmas ember vagyok. A legrosszabb. 

Nem bírtam tovább ott maradni. A tüdőm, mintha kezdett volna össze esni. Nem kaptam levegőt. Sietve összekapartam a cuccaimat és elfutottam egyenesen ki a szakadó esőbe és az egyetem falának támaszkodva tűrtem, hogy teljesen megázzak.

Ismét pánikrohamom volt.

A levegőt nehezen vettem, ismét zokogásba kezdtem, miközben éreztem, hogy a föld forogni kezdd körülöttem.

Az a szerda borzalmas volt. 

Otthon ismét csak sírtam és bántottam magam.

Erre vagyok jó.

Csakis erre.

Már úgy éreztem senki sem szeret.