RESTART [Min Yoongi ff.]

09.BIZTONSÁGBAN

"Az igazság nem szabadít fel. De a szörnyű igazság igen."
Mayans M.C. c. film

2017. 10. 20., Szöul

Vasárnap révén Namjoon-al találkoztam volna a könyvtárban, viszont azt hiszem kezdtem annyira megbízni benne, hogy azt mondjam;

Gyere, tanuljunk nálam.

Elvégre barátok voltunk, és nem olyan volt, mint a többi férfi, akik kihasználtak volna. Idegesen tettem rendet szombaton az egész lakásban, kiszellőztettem és kitakarítottam. A függönyöket is elhúztam, hogy ne szippantson be a sötétség, ahogyan mindig tette. Egy farmerban és pulcsiban vártam Namjoon érkezését.

Kezdtünk közelebb kerülni egymáshoz, persze nem olyan értelemben. Azt is megtudtam, hogy a fiúnak van egy kiszemeltje, egy másodéves bölcsész szakos leányzó, de még nem volt mersze oda menni hozzá beszélni. Persze bátorítottam rá, de makacs volt, akár az öszvér.

Be akartam mutatni JaeHwa-nak, hogy megismerje a második legjobb barátomat, elvégre már kijelenthettem, hogy hivatalosan is az egyik legjobb barátom lett. Épp ezért akartam vele beszélni, elárulni a titkaimat, amik súlyként nyomták a szívemet, azonban nem tudtam hogyan is kezdhetnék hozzá. Egyszerűen vártam a megfelelő alkalomra.

Kopogtak.

Remegő lábakkal indultam meg a bejárathoz. Egy "idegen" embert készültem beengedni a lakásomba, az életembe. De.. nem kell félnem, ugye? Ő jó ember.

Rajta Iseul... legyél erős.

Óvatosan kinyitottam a mahagónit, ami mögött egy vidám Namjoon állt. Szokásos laza szerelésben feszített, nyakában a fejhallgatója, kezében a laptop táskája.

- Gyere be - invitáltam be a lakásba. - Kérsz valamit? - kérdeztem miközben, becsuktam az ajtót.

- Egy kávét elfogadnék - bólogatott.

Udvariasan levette a cipőjét, majd követett a konyhába és leült a pulthoz, míg én neki álltam kávét főzni. Halk zene szólt a rádióból, Nam-mal pedig semmiségekről kezdtünk beszélgetni. Míg vártuk, hogy lecsöpögjön a fekete nedű meghallottam a kedvenc koreai számomat. Szerettem a lágy zongora hangját, az énekes szép énekét, magát a dalszöveget. Miközben elővettem két csészét, akaratlanul kezdtem el dúdolni, majd halkan énekelni. Tudtam, hogy a fiú is feketén issza a kávéját, ezért csak két cukrot raktam bele, és tettem le elé a pultra.

- Tudod, hogy elég jó hangod van? - mosolyodott el finoman.

- Tudod, hogy hülyeségeket beszélsz? - vicceltem el és kortyoltam egyet a kávémból.

Felnevetett és fejét rázva ő is inni kezdett.

- Komolyan mondom, nagyon szép hangod van - nézett rám elismerően. - Esetleg, tényleg eljöhetnél velem a stúdióba.

Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Mondtam, hogy egyszer elmegyek - válaszoltam.

- Ez nálad azt jelenti, hogy soha - a kis mindent tudó. - Nem kell énekelned, legalább nézd meg, hogy mennek a felvételek. Ha kedvet kapsz hozzá, akkor pedig felénekelhetnéd az egyik barátom számához a refrént.

- Legyen.

Hiba lett volna tiltakoznom, hiszen úgy is rávett volna. Ily' kevés odő alatt, annyira kiismert, hogs tudta mivel kell meglágyítani fagyos szívemet. Habár nem tudtam kik Namjoon barátai, sőt a neveiket sem említette soha, de nem kérdezősködtem, ahogy ő sem az én életemről.

Végül a kanapén fetrengve ültünk a kötelező olvasmányokkal, az órai anyagokkal és Namjoon próbálta elmagyarázni nekem, hogy René Descartes  racionalista filozófiája, hogyan is jellemezte a test és lélek filozófiáját az interakcionista dualizmusal. Természetesen erről is egy külön kötet volt, amit már kétszer elolvastam, de akkor is zavaros volt, ellenben a fiúnak. Órákig fetrengtünk a díványon és tanultunk. Éhesek voltunk, az agyunk lefáradt, de Namjoon tört meg először.

- Najó, nem bírom tovább - szólalt meg a srác. - Esküszöm mindjárt felrobban a prosztatám - pillantott rám szenvedő arckifejezéssel.

- A folyosó végén van a mosdó - nevettem fel.

Nam felpattant és szinte futva hagyta el a nappalit, én pedig kuncogva néztem utána, majd belevetettem magam a lélektan kialakulásába. Izgalmas részhez érkeztem, szerettem a lélekről, az érzelmekről olvasni. Annyira belemerültem a könyvbe, hogy észre sem vettem Namjoon mennyi ideje van távol.

Ez volt a probléma.

- Iseul - hallottam meg a fiú hangját.

Kíváncsian néztem ki a könyv mögül, egyenesen a folyosóra vezető ajtónál álló fiúra, akinek a kezében olyasmi volt, aminek nem kellett volna. Azonnal eldobtam az irományt, felálltam a heverőről és  félve lépkedtem felé, miközben a szemeim könnyesek lettek.

Annak a fotónak a komódomon kéne lennie.

- Hogy került az hozzád? - kérdeztem már-már remegő hanggal.

- Kezet akartam mosni és azt hittem arra az ajtóra, hogy az a mosdó - válaszolta. - Tudom, hogy illetlenség, de kíváncsi voltam a szobádra, ezért bementem. Ezt a képet ott találtam - mondta zavartan. - Viszont a mosdóban nem volt kitéve szappan, mikor pedig azt kerestem találtam jó pár borotva pengét, és némelyik véres volt. Iseul-ah.. nem gondolod, hogy ideje lenne elmondanod mi folyik itt? - kérdezte zavartan, mégis aki sejti miről van szó.

Nem volt hová menekülnöm többé, kíméletlenül ki kellett tálalnom.

- Jobb lenne, ha leülnénk - ajánlottam fel, a könnyek pedig végigszántották az arcomat.

Mindent elmeséltem neki. A fájdalmas szerelmi bánatomat, ami miatt már annyira szenvedtem,hogy Yoongi nevét se tudtam kimondani. Elmondtam a legféltettebb titkomat, a kínzó emlékeket felidéztem. A sajgó szívemet kiöntöttem, és elmondtam mi van azon a képen. A sötétség újra beszippantott, ahogy felidéztem a történteket. A lelkem szenvedett. Mégis biztonságot éreztem az ölelő karok között, és éreztem, hogy még egy fontos személyt fogadtam be az életembe.

Már Namjoon is tudta a titkomat. Nem kérdezősködött, nem feszegette a határokat, csak támaszt nyújtott mikor szükségem volt rá, és nem engedett visszaesni, még ha úgy is éreztem,hogy felemészti a testem a sok titok és fájdalom.

- Ne zokogj, Iseul-ah - simogatta meg a hajamat, míg engem ölelve próbált megnyugtatni. - Te és a titkod mostmár biztonságban vagytok.

Biztonságban...