RESTART [Min Yoongi ff.]

08.A MAGÁNY VÉGE

"Olykor meg kell törnünk, hogy befogadjuk a fényt."
The Walking Dead c. sorozat

2017. 10. 14., Szöul

Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy az életem mondhatni háromszáz-hatvan fokos fordulatot vett az elmúlt hetekben. Valahogy éreztem, hogy Namjoon-tól sem szabad elzárkóznom, de nem számítottam arra, hogy jó barátok leszünk. Először óvatosan közeledett felém, én pedig félve hagytam, hogy hozzámszóljon, beszélgessen velem. Nem különösebben bíztam meg a férfiakban, szóval elég nehéz volt nem bunkónak lenni vele. Volt egy-két szarkasztikus megjegyzésem vagy bántó mondatom, de mintha meg sem hallotta volna. JaeHwa szerint azért ennyire türelmes velem, mert látja rajtam, hogy valami nem stimmel velem. Mondjuk, a legjobb barátnőm észjárása alapján ez bárkinek szemet szúr, aki rám néz, habár egy-két kilót már felszedtem, de még mindig egy csontváz vagyok. Valami mégis aggasztott. Annyira ismerős volt a fiú neve, mintha már hallottam volna valahol, de nem tudtam, hogy hol is, ezért inkább elengedtem a dolgot.

Az elmúlt időszakban, ha akartam se tudtam volna bezárkózni. Mindig volt valami programom. Vagy JaeHwa cuccolt át hozzám, vagy Namjoon-al kellett elmennem könyvtárba, boltba. Elkezdtünk együtt készülni a vizsgákra, ami mindkettőnknek kapóra jött, hiszen én a depresszióm miatt volt, hogy heteket maradtam ki, ő pedig még mindig notórius késő. Attól függetlenül, hogy jóba lettünk, sőt azt hiszem új barátot találtam, nem kérdeztem rá a magán életére. Nem tudtam van-e apja, anyja, testvére, honnan valósi. Viszont ő sem vájkált az én életemben, amiért hálás voltam. Szerintem tudta, hogy van egy határ nálam, amit jobb nem átlépni, és majd ha beszélni akarok róla, akkor úgyis elmondom neki.

Talán anya látogatása tett nekem a legjobbat. Csodálatos volt őt látni, és mennyire volt szar sírni látnom. Ahogy megpillantott keserves zokogásban tört ki, hiszen nem tudott segíteni az egyetlen gyermekén, nem tudott mellette lenni, viszont az, hogy a legjobb barátnőm a közelemben van az már valamennyi megnyugvással töltötte el.

Tízkor kezdődött az első óram, azaz bőven ráértem aludni. Kilenc órakor nyugodtan kortyolgattam otthon a kávémat, majd lezuhanyoztam és felöltöztem. Egy fehér blúzt vettem fel, amit a legjobb barátnőmtől kaptam, egy kék farmerrel és egy szövet kabáttal. Leváltotta a ruhatáramat, szinte alig található fekete vagy bő ruha a szekrényemben.
Kezdtem végre embernek érezni magam, habár a tükörrel még mindig nem voltunk jóban.

Felkaptam a táskámat és elindultam az egyetemre, ahol megvettem a szokásos fekete kávémat és megindultam a pszichológia történet órám helyszínére. Már javában ment az óra, és három oldalt tele írtam, mire Nam beesett a terembe. A tanárok hozzászoktak a fél-egy órás késéseihez, akár csak a diákok, szóval senkit sem érdekelt.

- Kíváncsi vagyok, mikor érsz be időben - suttogtam cukkolva, amint levágta magát a mellettem lévő helyre.

- Haha - forgatta meg szemeit, miközben elővette a laptopját. - Csak a kreditek miatt vagyok itt, megint nem jegyzetelés miatt.

Nos, igen. Rendszerint nem az órai anyagot írja, hanem máson dolgozik, aztán pedig elkéri tőlem a jegyzeteket.

- Csak tudnám, mi fontosabb? - kérdeztem.

- Óra után megmutatom, ebédnél.

Ezek után nem beszéltünk. Bedugta a fülesét és abban a zenei programban melózott, míg én kettőnk helyett írtam. Hiába, a fiúnak iszonyat magas IQ-ja volt, és egyből megértette az anyagot, szemben velem, akinek órákig kellett magyaráznia az adott témát.

Az iszonyat hosszú előadás után lementünk az ebédlőbe. Nem kívántam semmit, viszont Nam elővett egy szendvicset és azon nyammogott, majd felém fordította a laptopját.

- Ez egy nagyon egyszerű zeneíró program - kezdett magyarázni -, és általában a szintetizátor is hozzá van csatlakoztatva, de azt nem tudom hordani az egyetemre. Az egyik haverommal van egy stúdiónk, dalszövegeket írunk, zenét csinálunk, és a többi barátunk besegít és...

- Várj - szakítottam félbe zavartan. - Akkor, ha van munkád és megélsz belőle.. minek tanulsz pszichológusnak? Nem is függ össze a kettő.

- Mindenkinek kell egy B terv, nem? - somolygott. - És szeretek tanulni, érdekel maga a szak is, szóval miért ne?

- Szóval, ezért az az email címed, hogy, rapmoni@gmail.com? 

Bólintott.

- Igen, a művésznevem Rapmonster.

- Wow - ámultam. - Eléggé érdekesnek hangzik.

- Ha szeretnéd egyszer majd elviszlek a stúdióba. Most úgyis új dalt kell felvennünk két barátommal.

- Ja, majd egyszer - mosolyodtam el keservesen.

Miért fájt megint a szívem? Miért jutott megint eszembe Yoongi? A stúdió, a zene.. minden rá emlékeztetett. Nem tudtam kiverni a fejemből, és most, hogy Taehyung-gal is egyre többet találkoztam az emlékek arról a nyárról még gyakrabban jelentek meg a fejemben. Nem akartam rá gondolni, nem akartam emlékezni, de mégis ott élt a szívemben, ahonnan sose fogom tudni kitörölni.

Min Yoongi, vajon találkozunk még valaha?