RESTART [Min Yoongi ff.]

16.EGYÜTT

"Néha elkövetkezik az a pillanat, mikor a boldogság mellett kell dönteni, mivel túl sokáig szomorúnak lenni nagyon kimerítő dolog."
Josie Silver

2017.11.07., Szöul

A nap fénye megvilágította a szobát, és Yoongi arcát. A fiú hason fekve aludt a párnáját átölelve, míg én az oldalamra fordulva figyeltem őt. Óvatosan végig simítottam arcélét, a puha bőrét vigyázva arra, hogy ne keltsem fel. Megnyugtató volt őt figyelni, és mosolygásra késztettek az előző este emlékei. Nem bántam, hogy nem mentünk messzire, habár már voltunk együtt, mégis úgy éreztem, hogy nem kell elsietnünk a dolgokat.

Mióta visszatért az életembe nem gondoltam a fájó múltra. Érdekes, pedig azt hittem, ha újra az életem része lesz, akkor csak rosszabb lesz, mert minden a kislányra fog emlékeztetni. Számomra is meglepő volt, hogy szinte elfelejtette velem a sok szenvedést, amit átéltem. Furcsa volt mellette feküdni, úgy hogy tudtam, nem fog elmenni.

- Mióta vagy fent? - szólalt meg hirtelen Yoongi. 

Annyira elbambultam és elmerültem gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy kinyitotta szemeit. Álmosan pislogott rám, miközben óvatosan ő is az oldalára fordult.

- Egy ideje - vontam vállat.

- Nem vagy éhes? - kérdezte egy nagy ásítás közepette.

- Kicsit - vallottam be.

Bólintott, majd lustán ledobta magáról a paplant és lassan kikelt az ágyból. Ahogy az ajtó fele sétált, nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam meg félmeztelen alakját. Alsónadrágban aludt és nem fáradt azért, hogy magára vegyen valamit. Vékony, szálkás alkat, egy kis izommal. Nem volt kockás hasa, vagy baromi izmos lába, de én így láttam őt tökéletesnek.

Még egy kicsit fetrengtem, de ahogy megéreztem az isteni illatokat a szobában keringeni, kipattantam az ágyból. Próbáltam lejjebb húzni Yoongi felsőjét, ami így is hatalmas volt rám. Azt adta alváshoz meg egy alsógatyát, majd egymás karjaiban aludtunk el.

Nem igazán tudtam, hogy merre van a konyha, szóval csak követtem az illatokat. Átvágtam egy apró folyosón és a nappalin, mikor megtaláltam a konyhát, ami egybe volt nyitva az étkezővel. Fekete kő volt letéve alapnak, a falak pedig fekete-fehér csíkosak voltak, a bútorok hófehérek. Teljesen Yoongi stílusa volt.

A fiú a tűzhelynél állt, a pulton mellette vágódeszkán lévő kés, zöldségmaradékok meg egy tojástartó.  Próbáltam halkan mellé settenkedni, de ismét megérezhette a jelenlétem, mert egy pillanatra hátrafordult, majd a figyelmét ismét a serpenyőben lévő kajának szentelte.

- Segítsek valamit? - kérdeztem szorosan mellé állva.

- Esetleg, ha egy kávét lefőznél... - nézett rám álmosan.

- Hm - bólintottam.

Nem volt nehéz használni a kávéfőzőjét, és a zac is ott volt a gép mellett. Kerestem két csészét és már csak a pultnak támaszkodva vártam, hogy lefőjjön a fekete nedű.

Ismét elmélkedni kezdtem. Igazából csak az járt a fejemben, hogy tulajdonképpen mi lehet kettőnkkel. Hiszen ez már jóval több, mint barátság, de nem is voltunk együtt. Vagy ez csak magától értetődő és nekem nem esett le?

- Megint elbambúltál.

Két kéz ölelte át a derekam hirtelen, én pedig egy aprót ugrottam ijedten. Yoongi a vállamra téve a fejét nézett rám, majd adott egy puszit az arcomra.

- Csak elgondolkodtam - vallottam be.

Egy pillanat alatt maga felé fordított, majd a kezeit finoman lecsúsztatta karjaimon, hogy megfoghassa kacsóimat és összekulcsolja ujjainkat.

- És min?

Nem akartam butus kislánynak tűnni előtte, vagy pedig kínos helyzetet szítani, azonban az elől az átható tekintet elől nem volt menekvés.

- Igazábol.. azon.. hogy most mik is vagyunk egymásnak - mondtam halkan.

Beleharaptam a számba és félve néztem rá. Elvégre mindegy mi történt közöttünk, ki ne félne a választól. Felvonta szemöldökeit, és gúnyosan elmosolyodott.

- Szerinted mik vagyunk egymásnak? -  kérdezte, majd megpöckölte az orromat, ahogyan gyerekkorunkban tette.

- Hé! - ütöttem meg a mellkasát játékosan, mire ő szorosan magához ölelt.

- Néha olyan buta tudsz lenni - sóhajtotta. - Mintha nem lenne nyílvánvaló, hogy együtt vagyunk.

- Szóval ezt ilyen könnyen kimered jelenteni? - kérdeztem mosolyogva.

- Hm - bólintott. - Van ellenvetésed? - megráztam a fejem nemlegességet kifejezve. - Akkor ezt megbeszéltük. Reggelizzünk meg, aztán haza viszlek.

Egy gyors csókot nyomott még a számra, mielőtt elengedett volna. Rántottát csinált zöldséggel és hússal. Elfogyasztása közben mindketten a kávénkat kortyolgattuk, habár a finom étek ellenére is a gondolataim megint máshol jártak.

Idejét sem tudom mikor lehettem utoljára ennyire boldog, azonban akkor kicsattantam az örömtől. Vigyorogva fejeztem be a reggelimet, majd vettem vissza a tegnapi ruhámat és hagytam, hogy Yoongi hazavigyen és csókot lopjon búcsúzóul.

Rózsaszín ködfelhőkkel léptem me a házba, és sétáltam fel a lakásomhoz, ahol egyből tárcsáztam JaeHwa számát.

- Szia. Mizujs? - szólt bele a telefonba.

- Ráérsz fél óra múlva?

- Csak nem mesélni valód van? - kérdezte, de szinte láttam a kis sunyi vigyorát.

- Talán - somolyogtam.

- Akkor fél óra múlva ott vagyok - mondta, majd letette a kagylót.

Ahogy elmentem rendbe szedni magam, akaratlanul is tükörbe néztem. Az arcom visszanyerte a színét, végre normálisan nézett ki a testem. A depressziós lány eltűnt.

Tényleg boldog voltam.