RESTART [Min Yoongi ff.]

06.MEGMENTŐ

"Gyorsan találunk olyan barátokat, akik segítenek nekünk. De csak lassan érdemeljük ki azokat, akik a segítségünket kérik."
Antoine de Saint-Exupéry

Remegő kezekkel vittem be a tálcát a nappaliba, ahol a páros várt rám a kanapémon ülve. Miután beengedtem őket idegesen elhúztam a sötétítő függönyöket, eldobáltam a heverőn lévő plédeket és párnákat. Szégyenkezve csináltam három csésze kávét, hiszen semmi más nem volt otthon. A hűtőm ürességtől kongott, még egy kis kekszel sem tudtam megkínálni őket. Letettem a tálcát az asztalra és leültem velük szembe a fotelba, miközben zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. Gyalázatosak voltak a körülmények. A lakásban kissé doh szag volt, én pedig büdös és piszkos voltam, hiszen napok  óta csak feküdtem és hagytam hogy a fájdalom a mélybe taszítson.

Felvettem az egyik csésze kávét és bele-bele kortyolgattam, akárcsak JaeHwa és Taehyung. Kínos csend állt be. Egyikőnk sem találta a szavakat. Nekem kéne bocsánatot kérnem a körülmények miatt? Vagy JaeHwa-nak kéne sírásban kitörnie, ugyanis a lánynak láttam az arcán, hogy a zokogás kerülgeti, mikor rám néz. Taehyung pedig pontosan úgy nézett rám, ahogy nem akartam;

Sajnálkozva.

- Sajnálom, de nem számítottam vendégekre - nevettem fel idegesen, és lehajtottam a kávémat.

- Direkt nem szóltunk arról, hogy jövünk - szólalt meg a fiú. - Tudtuk, hogy valószínűleg, akkor nem mutattad meg volna, hogyan is éled a mindennapjaidat.

Tae túlságosan is finoman fogalmazott. Láttam raja, hogy keresi a kedvesebb szavakat, anélkül, hogy megbántott volna.

Nem tudhatta, hogy bármit mondanak az nekem fáj.

- Valójában miért vagytok itt? - tértem a lényegre.

- Aggódtam, mert nem válaszoltál a hívásainkra. Anyukád hétvégén jön - mondta JaeHwa.

A lány fátyolos tekintettel visszatette a tálcára a csészét, majd felém lépkedve leguggolt elém.

Bűntudatom támadt anyukám miatt, hiszen csak én maradtam neki. Az egyetlen lánya is csalódást okoz neki.

Mindenkinek csalódást okozok.

- Annyira megijesztettél - sírta el magát. - Nem tudtam, hogyha idejövök a holttested találom-e meg vagy pedig egyáltalán nem talállak meg, mert leugrottál egy hídról vagy Isten tudja mit csináltál magaddal.

Én is sírni kezdtem, míg kezemet az övéire csúsztattam és lágyan megszorítottam azt.

- Sajnálom.

- Azt hittem talán elkéstem - hüppögött. - Bocsánat, hogy nem voltam itt, mikor szükséged lett volna rám.

- Sajnálom.

- De mostantól minden megoldódik - nézett rám szomorúan. - Ide költözök, Szöulba. Taehyung-nál fogok lakni, már állást is találtam - mosolyodott el.

Valahol megnyugvással töltötte el a szívemet, hogy a közelemben lesz. Talán neki sikerülne kihoznia a depresszióból, ami könyörtelenül bekebelezett. 

Akaratlanul is lecsúsztam a legjobb barátnőm mellé a földre, és hagytam, hogy átöleljen. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha az életünk múlna a másiktól, és kezdtem úgy érezni, hogy a puszta létezésem JaeHwa kezében van. Netán ő megtudja valósítani a lehetetlent az ittlétével;

Helyrehozni engem.

Könnyes íriszekkel vetettem egy pillantást Taehyungra. Óvatos mosolyt ejtett meg, de a szemeiben láttam a fájdalmat. Attól, hogy a barátja elhagyott mi attól még mindig jóban voltunk, rádaásul a legjobb barátnőm párja volt. Ő is ugyanúgy mellettem volt, mikor a baj csőstül jött. Azonban, mikor őt néztem ugyanaz a kérdés kavargott bennem újra meg újra. Talán egy éve kérdezhettem meg ugyanezt, és nem tudom, hogy még jobban szenvedni akartam-e, de miután kissé eltoltam magamtól a barátnőmet egyszerűen csak kiböktem;

- Vele...Yoongi-val mivan?

Felváltva néztem a párosra, akik feltünően kerülték a tekintetem. Annyira átlátszóak voltak, tudtam, hogy valamit titkolnak előlem.

- Annyira sovány vagy... fel kell hízlalnom téged - próbált azonnal terelni JaeHwa.

Már itt tudtam, hogy van valami, amit nem akartak elmondani.

- Kérlek ne.. ne terelj - könyörögtem. - Csak annyit mondj, hogy jól van-e.

- Nem, nincs jól - bökte ki Taehyung.

Talán ez volt az utolsó döfés, ami miatt újra zokogásban törtem ki. Ezekszerint ő is szenved.

Min Yoongi... mi lehet szenvedésed okozója?

- Tudom, hogy  beszéltetek vele. Talán találkoztatok is - ismét elárulták magukat az arckifejezésükkel. - Kérdezett rólam? Ugye, nem mondtátok el neki mi történt?

Tae zavartan kopogott ujjaival térdén, míg JaeHwa a hátamat simogatva próbált vígasztalni. Ismét feszült csend volt a helyiségben, próbálták összeszedni gondolataikat. Gondolom nem akartak olyat mondani, ami bántó lehet, esetleg fájdalmas.

- Pár hete találkoztam vele utoljára, mikor visszajöttem Szöulba pár napra egy lemezfelvétel miatt - kezdett bele a fiú. - Tudod, hogy inkább éltem Daeguban, mint Szöulban, mióta JaeHwa-val járok. A Yoongival közös barátaink is elszórva élnek erre-arra de valahogy úgy is mindig itt kötünk ki - kuncogott fel.

- Azon a hétvégén én is feljöttem Taehyung-gal, mert beszélni akartam Yoongi-val... rólad.

A vér megfagyott ereimben. Esküdni mernék, hogy egy pillanatra a szívem is leállt. Megijedtem. Nem akartam, hogy tudja a titkomat, elvégre elhagyott. Annyi módon kereshetett volna, de nem tette. Hiába szerettem, nem érdemelte meg, hogy tudja.

Nem érdemelte meg...

- Ne aggódj, végül nem mondtuk el neki - nyugtatott meg Tae.

Felsóhajtottam a megnyugvástól. Egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Elakartuk, hiszen csak arra gondoltam hátha ő segíthet neked, de rájöttünk, hogy ez nem lehetséges - mondta a lány. - És szeretném, ha egy tanácsot megfogadnál..

JaeHwa csak keserűen elmosolyodott és azt mondta:

- Jobb lenne, ha elengednéd.