RESTART [Min Yoongi ff.]

07.NAMJOON

"A tehetség nem más, mint az újrakezdés bátorsága."
Arthur Honegger

2017. 10. 02., Szöul

Taehyung-nak az előző este folyamán el kellett mennie munkaügyben, majd miután gyors búcsút vett a gerlepár, JaeHwa elrángatott egy éjjelnappali boltba vásárolni. A hűtőm megtelt, a mélyhűtő tele volt fagylalttal és mirelit étellel. Vettünk nassolni valókat, üdítőket. Nem engedte, hogy én fizessek, ami miatt kissé nehezteltem rá, hiszen nekem is volt még valamennyi pénzem.

Próbáltunk csajos estét csinálni, de a romantikus filmek helyett akciót néztünk, és csak JaeHwa rágcsálta a chipseket meg pocornt, belém semmi étel nem fért.

Mielőtt Tae elment volna, felhívtam anyát és nem győztem bocsánatot kérni tőle, viszont valamennyire sikerült lenyugtatnom szegényt. Megígérte, hogy a jövő hétvégén eljön hozzám, és marad 3 napig. Megnyugtatott a tudat, hogy láthatom anyát is és ráadásul még JaeHwa is itt van mellettem.

Jól esett elmondani valakinek hogyan is érzek, mi bánt és kiadni minden dühömet, főleg az egyetemi fiúról. Nem felejtem el azt a sajnálkozó tekintetet, amivel nézett.

- Iseul, ezt csak túlreagálod - nevetett fel JaeHwa.

Mindketten az ágyamban feküdtünk pizsamában, készen az alvásra, de el kellett neki mondanom a Rapmoni-s sztorimat, ami már végtelenül idegesített engem.

- Nem tudom mire gondolsz - ráncoltam szemöldököm, értetlenséget kifejezve.

- Arra, hogy a fiú csak barátkozni akart, aztán gonosz voltál és bocsánatot kell kérned.

- Hm..

Átfordultam a másik oldalamra, de nem jött álom a szememre. Vissza kell mennem az egyetemre a kihagyás miatt, ígyis hiányoztak a jegyzeteim az elmúlt pár napból. Tudtam, hogy az én drága barátnőmnek igaza van és össze kell szednem magam, hogy bocsánatot kérjek szerencsétlen fiútól, akit teljesen oktalanul ordítottam le.

A vasárnap is hamar elment, észre sem vettem, de már hétfő reggel szokásosan készülődtem az egyetemre, míg JaeHwa a munkahelyére. Fejrázva fejezte ki nem tetszését a fekete, bő öltözékem láttán, de ez van. Már csak ilyen göncökben érzem jól magam. Megbeszéltük, hogy még egy hetet itt marad, aztán véglegesen is Taehyung-nál fog élni, de sűrűn meglátogat majd. 

A barátnőm kitett magáért. Csomagolt nekem ebédet, és meg lettem fenyegetve, hogyha nem eszem meg, akkor valamit feldug a seggembe. Megígérte, hogy délutan eljön az egyetemhez, hogy együtt tudjunk haza jönni, és talán elvisz ruhákat venni. Hányingerem volt a ruhavásárlás gondolatától. Olyan vékony voltam, hogy már nem mertem új felsőket vagy gatyát vásárolni, mert hányingerem volt, mikor tükörbe néztem. 

JaeHwa már a társasház előtt elvált tőlem, hogy siessen a buszhoz. Én szerettem sétálni és az egyetem sincs annyira messze. Út közben megálltam a kedvenc kávézómnál egy jó erős fekete miatt. Ahogy egyre közelebb értem a campushoz, annál inkább növekedett a csomó a gyomromban.
Hogy kéne csinálnom? Random kapjam el a folyosón, és mondjak egy 'Bocsánatot', majd fussak el? Valószínűleg ez lenne a legjobb. 

A hétfő szar nap volt. Szar és túl hosszú. A többi diákkal együtt értem be az előadóba. A fiú nem volt ott. Az óra hamarosan elkezdődött és mindenki sebesen gépelt a laptopján. Én is próbáltam nem lemaradni, ígyis elvoltam csúszva az anyagban.

Féltem, hogyha nem jön meg és el kell halasztanom a kis bocsánat kérést, ezzel pedig a bűntudatom sem múlt volna el. De mintha az égiek meghallották volna a gondolatmenetem, ugyanis a srác fél órás késéssel ugyan, de beesett a terembe. Szemüveget viselt, és szokásához híven laza szerelésben volt. Lecsapta magát a múltkori helyére, majd egy gyors pillantást vetett rám, utána pedig a laptopjának szentelte a figyelmét.

Már az ötödik órán ültünk aznap. Cirka 3 órás anatómia, aminek lassan vége, és még nem volt vér a pucámban összeszedni magam, hogy odamenjek hozzá.
Gyerünk Iseul.. csak óra után tedd meg... menj oda... ennyi az egész.
Izgultam, nagyon féltem. Mivan ha mindenki előtt megaláz? Ha nem fogadja el a sajnálkozásom? Akkor majd tovább gyötör a bűntudat, elvégre nekem már mindegy.

Kicsöngettek az utolsó órárol, a fiú pedig másokat megszégyenítő gyorsasággal pakolta össze a cuccát és hagyta el az elóadót.

Bassza meg.

Döbbenten dobáltam bele a felszerelésem a táskámba, és szó szerint futottam utána. Mikor kiértem a folyosóra, akkor lökte ki a campus nagyudvarára vezető ajtót. Úgy követtem, mint valami rossz pszichopata az áldozatát, de kénytelen voltam. Bocsánatot kellett kérnem, hogy elmúljon végre a kínzó bűntudat, amit éreztem.

Ahogy kiértem a borongós ég alá, azonnal a srácot kezdtem kutatni a többi ember között, akik lassan szállingóztak be az épületbe vagy mentek hazafele. Nem volt nehéz észrevenni a srácot, elégge feltűnő sapkája volt.

- Hé! - kiabáltam, miközben utána futottam.

Nem fordult meg, és a hatalmas lábai előnyben részesítették. Már szinte halott volt a testem, izmaim meg nem igazán voltak, szóval minden erőmet összeszedve rohantam. Mikor végre közvetlen mögötte voltam, azonnal megragadtam a pulcsiját és megrángattam. Meglepődve fordult meg, és még jobban felszaladt a szemöldöke a látványomtól.

- Én.. csak.. bocsánatot... akarok... kérni - lihegtem nagy nehezen.

Nos, igen. Ez van, ha alig eszel meg iszol. Egy kis futás is totálisan a padlóra küld.

- Huh - fújtam ki magam. - Téged aztán jó nehéz utól érni - mondtam még mindig kifulladva.

Talán itt tört meg a jég kettőnk között, ugyanis egyszerre nevettünk fel.

Nem nevettem már kitudja mióta.

- Rendben, kicsi lány - bólogatott. - Mit szólnál, ha előről kezdenénk? A nevem Kim Namjoon - nyújtott kezet.

Félve néztem kinyújtott mancsát. De, akkor nem gondolkodtam. Az első lépés volt, ahhoz, hogy végre kimásszak a gödörből, amibe beleestem. Az első lépés, az új életem fele, ahol nincs több fájdalom, önsajnálat. Egy olyan élet, ahol sikerül felejtenem és talán boldogan is élhetek.

- A nevem Iseul. Lee Iseul.