RESTART [Min Yoongi ff.]

03.RAPMONI

"Keresek, nálamnál egy szomorúbb lelket, 
Vigaszt mondok neki, - ha hallgat a szóra,
Tán az én szívem is megvigasztalódna?"

-  Czóbel Minka

2017. 09. 25., Szöul

Lee Iseul

Többé már nem hittem az életben, az örömökben, semmiben. Hogy is hihettem volna? Úgy éreztem magam, mint egy hullámvasút azon különbséggel, hogy én csak egyre lejjebb és lejjebb csúsztam. Nem láttam már a napot, nem éreztem a sugaraival árasztott meleget, a nyugalmat. Megszűntem boldognak lenni.

Megszűntem létezni.

Szánalmas igaz? Féltem segítséget kérni, mondjuk nem is akartam. Nem kellett mások sajnálata, nem volt szükségem senkire. Próbáltam bizonygatni magamnak, annyira próbáltam bebizonyítani, hogy ez pont jó, ahogy van, mégis mindig zokogva rogytam a földre, míg magamat átkarolva ringattam magam a kínzó sötétségbe. Annyira elegem volt, nem akartam élni. Nem láttam értelmét az életnek, mégsem tettem meg. Annyi alkalmam lett volna rá.

Egy doboz gyógyszer egy üveg whisky-vel, egy jól irányzott vágás vagy pedig csak egy apró lépés az épület tetejéről. Megakartam próbálni, annyira megakartam tenni. Szinte égtem a vágytól, hogy végre véget vethessek az életemnek, valami mégis visszahúzott.

Anya és JaeHwa mit szóltak volna? Annyi emberség még maradt bennem, hogy gondoljak rájuk. Hiszen anyukám minden nap felhívott, hogy tudja élek-e még. JaeHwa gyakran keresett szintén, viszont ő Daegu-ban tengette napjait még mindig. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát bejárok a SKY-ra, hogy rohadt pszichológus legyek, aki még magán sem tud segíteni és kétséges, hogy másokon tudna.

Furcsa dolog ez az élet. Egyik pillanatban képes citromot adni, majd kifacsarni és megrohasztani.

Péntek volt, ráadásul csak két előadást kellett végig hallgatnom. Az első szimpla kriminálpszichológia volt, amit plusz tárgyként vettem fel, mivel érdekesnek találtam a tematikáját. A második unalmas kultúra és társadalom óra volt. Megint nem aludtam éjszaka szóval már a második feketekávét toltam magamba, de a campuson vettem egy harmadikat és azzal indultam meg az előadóba. Ismét a leghátsó sorban foglaltam helyet a sarokban, ahonnan épphogy láttam valamit a professzorból. Felnyitottam a laptopomat, majd miután bekapcsoltam megnyitottam a wordot és a kávém iszogatva vártam az óra kezdetét.

A férfi, aki tartotta az előadást, fiatal volt. Talán a harmincas éveiben járhatott, és már az első órán elmondta, hogy az egyetem mellett még a rendőrségen is dolgozik, mint profilozó. Megígérte nekünk, hogy egyszer elhozza az egyik aktát és talán együtt megfejthetünk – egy amúgy már lezárt ügyet – és ezzel tesztelje, mennyire tudunk logikusan gondolkodni, mennyire tudjuk beleképzelni magunkat a tettes elméjébe.

A késős fiú negyven perc késéssel esett be, de már senki sem foglalkozott vele, hiszen mindenki hozzászokott már. Ismét laza utcai ruházatot viselt, de most nem keltett annyira csöves ábrázatot. Ledobta magát mellém és elővette a hipi-szupi ultramodern laptopját, felcsapta a szemüvegét és elkezdett jegyzetelni. Láttam a szemem sarkából, hogy egyszer-egyszer rám pillant, de szerencsére sosem szólt hozzám.

Talán túl hamar örültem meg neki...

Nagy sóhajjal csaptam le a laptopom tetejét, ahogy vége lett az órának. Rendkívül izgalmas volt. A sorozatgyilkosokról volt szó, és sajnáltam, hogy nem kaphattunk több időt erre a tantárgyra. A prof a sorozatgyilkosok elmezavaráról beszélt, mi a különbség pszichopatától és szociopatáktól. Felhozta Dél-Korea talán egyik legnagyobb meg nem oldott rejtélyét a Hwaseong-i gyilkosságot. 1986. szeptember 15. és 1991. április 3. között történt, és tíz női áldozat került elő, azonban a tettest sosem kapták el. Sokan hasonlítják a Zodiákushoz, és az egyik csoporttársam kérésére a következő órán róla lesz szó és tovább boncolgatjuk a sorozatgyilkosságot.

- Öhm..ne haragudj.

A laptopom már a táskámban volt, az üres papírpohár a kezemben én pedig már indulni akartam. Mély hangja volt, mégis barátságos és semmilyen agressziót nem mutatott. Hűvös, talán kissé undok tekintettel nézhettem rá, ezért kissé félve nézett szemeimbe.

- Ne haragudj, tudom nem ismersz meg semmi, de – kezdte, miközben a tarkóját vakargatva lehajtotta a fejét – mint tudod állandóan kések, és az órai anyagok eleje nincs meg. Arra gondoltam, hogy emailen átküldhetnéd a jegyzeteidet.

Nem akartam segíteni neki, beszélni sem akartam vele. De egy jegyzet átküldésből nem lehet baj, ugye?

- Következő óra elején írd le az email címed egy cetlire – mondtam nagylelkűen és elsiettem a helyszínről.

A hangom rekedtesen csengett, már elég régóta nem beszélhettem. Átvágtam a campuson, közben pedig kidobtam a poharamat. Próbáltam kerülni az emberek tekintetét, talán csak paranoiás voltam. A fiú ugyanúgy helyet foglalt mellettem, és ahogy kértem elém csúsztatott egy papírt, amire az email címét firkantotta.

Ezek szerint valami idol vagy énekespalánta? Nem is érdekelt, inkább összegyűrve eltettem a farmer zsebembe a cetlit.

Ahogy elkezdődött az óra, nyugtáztam magamban, hogy még 120 perc és elszabadulok innen.

- Szerinted is úgy néz ki ez a nő, mint egy troll? – kérdezte.

Megállt bennem az ütő. Most hozzám beszél? Először is. Troll? Ennél jobb hasonlata nem volt? Másodszor pedig, minek beszél hozzám? Azt hiszem tíz percig bírhattam, míg traktált a hülyeségeivel.

- Hé, miért nem válaszolsz?

- Te ilyen magadnak való vagy?

- A nevedet sem mondod el?

- Lehetnénk jóban is. Senkit nem ismerek innen.

- Miért akarsz pszichológus lenni?

A düh már fortyogott bennem és felment az agyvizem. Szinte vicsorogva csaptam le a laptopom tetejét, és szinte éreztem, ahogy füstöl a fejem.

- Maradj már kussban, és ne szólj hozzám! – kiabáltam rá indulatosan.

Felkaptam a cuccomat, és aligha kivágtattam az előadóból. Biztos voltam benne, hogy mindenki engem bámult, de valahogy nem tudott érdekelni. Felidegesített ez a Rapmoni gyerek. Habár nem ismertem, nem beszéltem vele soha, azonban nem is kívántam. Mióta Szöulba költöztem antiszociálissá váltam és teljesen rendben voltam így.

Nem... nem volt rendben.

Idegesen indultam meg haza fele, a szemeimmel ölni tudtam volna, ha valaki rám néz. Nem tudtam miért idegesített fel ennyire, sosem voltam ekkora hárpia. Hazafele menet még valami bűntudat szerűt is elkezdtem érezni, miatta.

Aish, idegesítő fiú.

Otthon már tényleg bűntudatom volt, mert oktalanul kiabáltam vele. Mikor váltam ekkora rohadékká? Ő csak barátkozni akart, azonban talán jól tettem, hogy rákiabáltam és többet nem akar beszélni velem.

Este a laptopom előtt ültem. Száj rágva gondolkodtam azon, hogy rányomjak-e a küldés gombra vagy ne. Végül sóhajtva elküldtem email címre a kész jegyzeteimet. Az összeset, kivéve a ma utolsó órait, hiszen tajtékozva hagytam el az előadót jóval az óra vége előtt.

Nem reménykedtem válaszban, nem is számítottam rá. Mégis a bejövő levelek szekció villogni kezdett. Sosem kapok emailt, ezért furcsállva nyitottam meg a levelet, amit küldött.

Tárgy: órai anyag

Szia, Iseul2004!

Itt van a teljes kultúra és társadalom óra jegyzet, mivel miattam nem tudtál jegyzetelni. Szeretnék bocsánatot kérni! Ígérem többet nem idegesítelek :)

Csatolt fájl megnyitása