Szelemekkel suttogó (Bts ff)

18.

2017.november 12.

Csak szaladok. Nem tudom, hogy mi elől, csak az van a fejemben, hogy futnom kell. Hirtelen a lábaim összerogynak alattam. A nyakláncom széttört. Apa állt előttem. Nyújtotta felém a kezét, de nem tudtam elérni. Csak a sötétség kúszott felém és valami fojtogatni kezdett. Én csak kapálóztam. A sötétből kijött a nővérem. Ekkor láttam meg anyám arcát. Mosolygott. A szemében nem volt a feketeségen kívül. Mikor elengedett észrevettem, hogy körülöttem végig csak tűz volt. Csak sikítottam és sírtam. 

-Angel...-hallottam meg apa hangját. 

Hátra néztem és megláttam apát. Rám mosolygott. Felém nyújtotta a kezét és felállított. Megöleltem. Arany göndör haja, vizesen tapadt a homlokára. Izmos mellkasa kényelmes volt számomra. Mikor elváltam tőle, ijedtem meg egy kicsit. Egy tőrt tartott a kezében. De nem akármilyent. Azt az arany markolatú tőrt. Felém nyújtotta. Én amint hozzáértem elkezdett lángolni. Egy kard lett belőle. Hirtelen fényesség vett körül. Nem tudom, hogy mi lehet ez az egész. Talán a múltam? De mégsem! Lehet, hogy az egész csak egy álom lenne? De ahhoz túlságosan valóságos! Minden porcikámban érzem azt a jó fajta bizsergést. A fény már felemelt az égbe. Nem tudtam, hogy mi történik. De amikor eltűnt körülöttem az az arany fény, akkor láttam meg magam. 

A hajam aranyan csillogott. A szemeim vörösen izzottak. A bőröm halvány sápadt lett. A szám vörösen festett. Es egy nagyon szép fekete ruhában voltam. A ruha feszült a testemen, de ez rendkívül tetszett. Ugyan olyan fekete magas sarkúban voltam. A tenyereimben egy-egy jel volt beleégve. Vörösen csillogtak.

Apára néztem aki csak mosolygott. És ekkor vettem valamit észre. Egy glória lebegett a fejem fölött. De nem csak az volt a legszokatlanabb. Hanem, hogy démon szárnyaim voltak...

Elcsodálkoztam magamon. Tényleg nem ember lennék? És ekkor minden elsötétült...