Szelemekkel suttogó (Bts ff)

7.

2017.november 01.

Nagyon örültem. Végre kimehetek. De valamit hiányoltam. A barátaim nem voltak itt... és ekkor jutott eszembe, hogy ha a dokikhoz költözöm, akkor többet nem fogok találkozni a barátaimmal... De az orvosok nagyon kedvesek és megbízhatóak! Viszont a barátaim mindig itt voltak velem! Hálátlan lennék, ha most elköltöznék? Biztosan megharagudnának... Mindig mellettem voltak. De az orvosok megbízhatóak és egyáltalán nem veszélyesek! Kedvesek velem és segítőkészek!

Ekkor észrevettem, hogy van egy könyv szerűség az éjjeliszekrényemen. Gyorsan odamentem és kinyitottam. Üres volt. És hirtelen elkezdett kirajzolódni valami. Először eldobtam magamtól. Mi a franc ez?! Ez egy olyan könyv lenne, amibe a barátaim is tudnak írni?! De olyan csak a filmekben létezik! Mégis magától íródik! Oké! Ez már nagyon ijesztő! Odasétáltam a naplóhoz és felvettem. Óvatosan kinyitottam és már az első oldalon ott díszelgett a nevem. Tovább lapoztam. Egy oldal ki volt hagyva és a harmadik oldalon állt egy üzenet.

Kedves Haneul!

Tudjuk a többiekkel, hogy most azon gondolkodsz, hogy mit csinálj. Megbeszéltük a srácokkal és úgy döntöttünk, hogy ideje, hogy éld az életed. Pont ezért van most ez a könyv a kezedben. Ezen keresztül akármikor tudsz valamelyikőnkkel beszélgetni. És ez azt jelenti igen. Ideje, hogy kilépj ebből a diliházból és az orvosokhoz menj! Nem fogunk egyáltalán haragudni! Mi mindig veled leszünk! Majd valahogyan összehozunk egy találkát! Remélem még látni fogjuk egymást!

Luca

Ahogyan olvastam a barátnőm levelét rendesen bekönnyeztem. Ilyen egy igazi legjobb barátnő! Kezembe vettem a tollat, ami már benne volt és elkezdtem írni a válaszom.

Köszönöm! Rátok mindig számíthattam és ezért nagyon hálás vagyok! Köszönök mindent nektek! És el fogom intézni, hogy még lássuk egymást!

Letettem a könyvet és elkezdtem bepakolni. Minden fontosabbat bepakoltam, amire szükségem lehet a továbbiakban. Minden ruhámat bepakoltam a sporttáskámba, a tisztálkodási cuccaimmal és a cipőimmel együtt. Felvettem a legnormálisabb ruhám és vártam. Vártam az orvosaimat, hogy kivigyenek a szobámból.

Már vagy 5 perce vártam, mikor nyílott az ajtó. NamJoon volt az. Gyorsan becsukta az ajtót és felém fordult. Rám mosolygott és közeledni kezdett. Felálltam az ágyamról és elmentem a cuccomért. Odavittem hozzá. Átvette és már mentünk is ki a szobámból. Végig sétáltunk a folyosón egyenesen a liftig. Beszálltunk és elindultunk lefele.

-Várod, hogy ki mehess végre?

-Nagyon csak egy kicsit izgulok... Már nem is emlékszem, hogy mikor voltam kinn utoljára...

-Akkor épp itt az ideje! És más kérdés! Várod már, hogy nálunk lakj?

-Kíváncsi vagyok! De ugye nem fogok zavarni?

-Szerinted mondtuk volna, hogy költözz hozzánk, ha zavarnál?

-Értem. Köszönöm!

-Nincs mit! Helytelenül voltál ott! Van egy természetfeletti képességed és emiatt őrültnek néztek. Nagyon kiakasztó lehetett...

-Eleinte egy kicsit zavart a gyerekkoromban, de mostanra már egészen hozzá voltam szokva. Ezért bántam úgy veletek. Ti mások voltatok, mint a többi orvos. És ez megijesztett. Ezért voltam veletek olyan mogorva. Amúgy alapjáraton nem vagyok olyan, csak...

-Csak fura volt, hogy végre valakik nem néznek őrültnek. Értem! Szerintem én is így viszonyulnék az egészhez. Egy kérdésem van csak. Azt mondtad, hogy a gyerekkorodban zavart. Mióta voltál ott?

-5 éves koromban a szüleim beadtak arra a helyre, mert nem akarták, hogy megszólják őket azért, mert én magamban beszélek. Mintaszülők nemde?

-Úr Istenem! Egy 5 éves kislányt beadni egy elmegyógyintézetbe?

-Igen. De nem haragszok rájuk! Megértem, hogy nem akartak egy őrült gyereket. Legalább is szerintük voltam őrült!

-Nagyon sajnálom... Nem tudtam, hogy...

-Nem kell sajnálnod! Nem tapintottál semmi rosszra! 

Ekkor érkeztünk meg a bejárati ajtóhoz. Nam előreengedett. Amint kiléptem megcsapta az arcom a hideg szellő. Sütött a nap és a fák levelei gyönyörű színekben pompáztak. A fű kissé volt harmatcseppes. Már most érzem, hogy jó döntést hoztam!