Üldöz a szerelem...

Végállomás

- Azt hittem sosem ér ide a busz, vagy 15 percet is késett. Arra gondoltam már, hogy hívok egy taxit, de ebben a hóban nem tudom, hogyan tudnak közlekedni - vette le sapkáját közben Márk, majd filmekbe illő módon megborzolta barna haját, melyet Jázmin a szemével követett.

- Igen, én is sokat vártam, de alig tudott felkapaszkodni az emelkedőkön. Örülök, hogy egyáltalán volt mire felszállni, mert megfagytak már az ujjaim.

Aztán pár perccel később megállt a busz, és a vezető kiszállt a fülkéből.
- Sajnálom, de a nagy hó miatt nem tudunk felmenni a hídra, amíg le nem tisztítják az utat. Azt ígérték, hogy körülbelül tíz perc múlva érnek ide a hókotrók. Nyugodtan megvárhatják, utána tovább tudunk majd menni. Addig bekapcsolom a rádiót, hogy kellemesebben teljen a várokozás - közölte mondandóját, majd visszaült a fülkébe.
Volt, aki nevetgélve, volt aki bosszankodva szállt le a buszról, de ők ketten csak vártak, mintha odafagytak volna a nagy hidegben az üléshez. Egyszer csak Márk hangját hallotta a lány.

- Te meddig utaztál volna? Messze lenne, ha gyalog mennél?
- A végállomáson szállnék le, úgyhogy azt hiszem én inkább megvárom, amíg kiszabadítják a buszt a hó fogságából- mondta ezt egy kicsit lehangoltan.

- Remek! Akkor nem kell egyedül üldögélnem, mert én is ott szállok le, addig legalább kicsit felmelegedek. Órákat játszottunk Lucával a hóban - a beszélgetést a rádióból kiáramló dallamok szakították félbe, melyet többen nevetgélve fogadtak.
- Ő a kislányod? - kérdezte Jázmin gondolkodás nélkül, melyet kissé meg is bánt. Egyszerűen csak jöttek belőle a szavak, úgy érezte, hogy nyugodtan megkérdezheti. Félve, és egyben kíváncsisággal is telve várta a választ
- Igen, 5 éves lesz hamarosan. Jó lenne, ha több időt tölthetnénk együtt, de a bíróság nem így gondolja. Kéthetente egy hétvége az enyém, és egy-két délután hétközben. Ha az ex feleségemen múlna, még ennyit sem találkoznánk - húzta el a száját, és kissé szomorú lett a hangja. Jázmin bűntudatot érzett, hogy ilyen meggondolatlan volt.
- Oh! Sajnálom! Mindig feleslegesen fecsegek - szabadkozott, és Márk egy mosoly kíséretében csak ennyit mondott.
- Elindult a busz- ezután már nem sokat beszéltek, valahogy mintha letelepedett volna rájuk a némaság, s csak egy-egy összetalálkozott pillantás bizonyította, hogy még figyelnek egymásra. 

Jázmin rettenetesen mérges volt magára, hogy miatta a lakult ki ez a kínos csend, mert az eddig eltöltött húsz perc nagyon kellemes hangulatban telt el. A férfiból áradó jókedv elfeledtette vele egy kis időre szomorúságát, és eszébe sem jutott, hogy idén már nem várja senki otthon karácsony este. És most, talán mindent elrontott ezzel a pár gondolattal. Ahogy teltek a percek, egyre inkább frusztrálta a gondolat, hogy hamarosan a végállomás következik, és annyira szerette volna helyrehozni a dolgokat, mert be kellett vallania magának, hogy nem közömbös számára a férfi. Egyre kevesebb ideje maradt kijavítani a hibáit, de hiába törte a fejét, nem talált megoldást a kínos helyzetre. Ahogy ezen töprengett, egy kósza gondolat motoszkált a fejében. Hiszen ő nem csak emiatt bánkódik, hanem mert nem akarta, hogy véget érjen ez a találkozás. Mintha egy mágnes vonzzaná őt oda, nem tud változtatni ezen. Tudta, hogy újra akar találkozni a férfival, de nem tudta, hogyan mondhatná el neki. Ez talán szerelem első látásra?
Ekkor beállt a busz az érkező kocsiállásra, majd a sofőr kellemes karácsonyt kívánva kinyitotta az ajtókat.