Shichinintai és a kislány

2.4 Szemben a halállal

Másnap reggel az ébredés borzalmas volt. Bankotsuék se szó se beszéd elmentek. Hiába vontam kérőre az Úrfit csak annyit mondott, hogy már éjjel távoztak és nem maradtak reggelig. Nem mintha erre nem jöttem volna rá magamtól is.

Az  első pár nap érdekesen telt. A nemesre sikeresen rá tudtam ijeszteni, így kirendelt mellém egy tanárnak csúfolt katonát. Az alap dolgokat megtudta mutatni de egy szellemmel biztos, hogy ő sem bírna el. Egy idő után elkezdtem az edzéseken kívül is képezni magamat. Gyakran éjjelente nem aludtam és volt, hogy egy-egy napig nem ettem pusztán azért, mert minden helyzetre felkészült akartam lenni. Ha Bankotsu eljön értem, akkor legyen elég erőm.

Közben megismerkedtem az itteni szokásokkal és renddel. Így kívülről már nem olyan vészes mint mikor először kellett dolgoznom. Néha ugyan besegítek ha látom, hogy nem bírja már valamelyik cseléd a munkát de azon kívül csak a saját dolgaimmal foglalkozok. 

Pontosabban foglalkoznék. Viszont az Úrfi egyik kedvenc programja az, hogy oda jön és figyeli amit csinálok. Ilyenkor előfordul, hogy elejt egy-egy csipkelődő megjegyzést. Sajnos esélyem sincs visszabeszélni neki. Ő kis kora óta tanulja azokat amiket most én, így valamivel jobb nálam ezekben  -bár véleményem szerint fizikailag már lassan föléje kerülök.

2 holdtölte telt el Bankotsuék távozása óta. Már nincsenek állandóan rémálmaim sem. Úgy éreztem eljött az ideje, hogy a tanáromat megkérjem; teszteljük le mégis milyen szinten vagyok. Ő nem tudott dönteni, mégis mit kérjen amivel bizonyíthatok? Végül a nemes úgy döntött, hogy keressünk egy gyengébb szellemet és győzzem le azt. Tetszett az ötlet! Előtte egy erősebb kiképzésen mentem keresztül. Rendes katonák ellen kellett küzdenem. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes volt, de a minimum meg volt ami a kimenéshez kellett.

Az indulást napnyugtára tervezzük, addig van még pár órám. A kardomat élezem, és teszem rendbe, úgy ahogy tanították. A hajamat egy szalaggal összekötöttem, hogy ne zavarjon. A nap kellemesen süt le rám. Minden békés. Hallom, hogy valaki közeledik, felpillantok az érkezőre. Az Úrfi az. Különös, most nem úgy fest mint aki piszkálni akar, inkább kicsit gondterhelt. 

-Szia! -hajtom meg kicsit a fejem.

-Szia! -megáll előttem- Akkor tényleg elmész ma este a szellemhez?

-Igen. -bólintok- Ezért edzettem. Nem fogok megfutamodni!

-Értem. -leül mellém és egyenesen rám néz- Nem félsz, hogy meghalsz?

Egy pillanatra elgondolkozok majd felelek neki:

-Talán egy kicsit. De már végig néztem, ahogy megölik a családomat és ott is majdnem meghaltam. Soha sem féltem annál jobban mint akkor... De azt túl éltem. Más bajom már azt hiszem nem lehet. 

Nah meg a rémálmaim is elmúlnak lassan. -teszem hozzá gondolatban.

Erre az Úrfi már nemigen mond semmit sem. Talán nem is lehet. Nagyon elgondolkozott valamin és én nem zavarom meg. Felkelek és elindulok az istálló felé. Már minden készen áll. A lószerszámok ott sorakoznak, a táskában némi víz és élelem. A fegyvereket magunknál tartottuk. A lovak lepucolva állnak a helyükön, szénát majszolnak. Megnyugtató ez a hely. Úgy döntök, hogy estig itt is maradok. Keresek egy íjat a méretemben és lövök párat. Szeretek lőni, nem is megy annyira rosszul, zömében eltalálom a táblát, kis szerencsével akár a közepét is. Igyekszem nem kifárasztani magamat és nem is túlzottan elpunnyadni estig. 

Naplemente előtt körülbelül egy órával jön a ,,mester". Együtt felnyergeljük a lovakat és kivezetjük őket az istállóból. A nyeregre erősítem a táskámat -amiben élelem van- és az íjamat a tegezzel együtt. A Wakizashimat (japán rövid kard) az oldalamra kötöttem fel úgy, hogy ne zavarjon lovaglás közben de ugyanakkor könnyű legyen előrántani ha úgy hozza a sors.