Shichinintai és a kislány

2.6 Megérteni

Közeledő lépteket hallok majd egyszer csak betoppan az úrfi. Néhány karcolást eltekintve semmi baja nem esett. Legalább emiatt nem lehet kérdőre vonni engem. Először megakar ölelni, de aztán észreveszi,  hogy annyira még nem sikerült összeszednem magamat így ezt megúszom.

-Annyira örülök, hogy végre felébredtél! Bankotsu folyamatosan azt mondogatta, hogy ha meghalsz akkor az az én hibámból lesz. -rémesen hadar, alig bírom megérteni amit mond- Meg azt is, hogy ha felkelsz szóba sem fogsz állni velem annyira haragudni fogsz... De ugye nem haragszol rám? Vagy igen? Bocsáss meg! 

Látszik rajta, hogy Bankotsu elszórakozott az idegeivel az elmúlt pár napban. Karikásak a szemei, nem aludhatott túl sokat. Nem értem miért aggódott annyira. Egész eddig piszkált, próbált keresztbe tenni nekem. Lehet, hogy azért tette mert nem akarta, hogy Bankotsuval tartsak?

-Semmi baj! -mosolygok amennyire bírok-  Jól vagyok csak még egy picit pihennem kell. Nincs ok az aggodalomra! 

- Hála az égnek! -sóhajt fel halkan. 

- Történt valami amíg aludtam? 

- Bankotsu folyamatosan idegesített minket, de nem igazán mozdult el mellőled. Szerintem a ház 10 méteres körzetét egyszer sem hagyta el ebben a 3 napban. -gondolkozik- Szellemek nem jelentek meg azóta, nyugalom volt. 

-Értem... -ismét ülésbe tornázom magamat, az Úrfi egyből támogatni akar de finoman elutasítom a segítségét. - Köszönöm, de ezt most egyedül kell csinálnom. Muszáj...

-Még mindig meg akarsz neki felelni? -ereszt meg egy szomorkás fintort- Megölte a családodat és a barátaidat!

-Tudom... -suttogom lehajtott fejjel, a kezem ökölbe szorul az emlékek hatására amik most megjelentek a szemeim előtt- De máshol nem tudnék túlélni. 

-De igen. Tudnál. Maradj itt é- 

Nem hagyom neki, hogy befejezze a mondatot, közbe szólok:

- És legyek szolgáló?! Köszönöm inkább megtanulok szellemekkel küzdeni vagy ilyesmi. 

- Miért? Miért akarsz háborúba menni ha egyszer itt a béke?

-Azért mert... -Ahogy felnézek rá egy pillanatra elakad a szavam. Tényleg nem érti. Nem érti, nem érzi és nem látja, hogy miért dobnám el a nyugodt és békés jövőt, a hosszú életet, a rideg és kegyetlen, fájdalmasan rövid, csúfos végért. Egy olyan ember akinek mindene megvan valószínűleg tényleg nem is értené ezt. Korábban én sem értettem volna, most azonban annyira egyértelmű mint az, hogy reggel felkel a Nap este pedig lenyugszik vagy az, hogy lélegzem. Nekem nem maradt senkim, a normális élet már a múltamat képzi. Számomra a múltam és a családom megcsalása lenne az, ha újra kezdeném más emberekkel. Én már nem lennék képes egy új életre.-  Nekem már nem lehet normális életem.  -fejezem be halkan, szinte csak suttogva.

- Miért ne lehetne? Ha itt maradsz nem kell szolgálónak állnod! Bankotsu kérésére kaphatsz házat, egy kisebb földet és én is itt lennék neked! 

Lassan feltápászkodom a földről, hallom ahogy Bankotsu közeledik. Még imbolygok a lábamon kicsit de tudom, hogy most indulnom kell erről a helyről. Minél messzebb, távolabb, oda ahol a kényelem szava már nem ér el és nincs más csak azok az emberek aki ide juttattak, erre a sorsra. 

- Mert tudom, hogy mi kell tennem. Kérlek bízz bennem. Tudom, hogy ez egy nehéz kérés. De ígérem, hogy egyszer majd még visszatérek és meglátogatlak. -rámosolygok majd az ajtó felé lépek. 

Bankotsu ebben a pillanatban sétál be rajta. Egy pillanat alatt felméri a helyzetet. Kezében ott a tál, nem mond semmit csak oda lép hozzám és a kezembe adja, hogy igyam meg. Nem habozok egyből kiiszom. Kicsit forró de nem panaszkodom, erős íze kicsit felébreszt. Bankotsura nézek, csak biccent nekem. Válaszul én is bólintok neki. Készen állok az indulásra. Bankotsu elveszi tőlem a tálat és egy kis asztalra leteszi.