Shichinintai és a kislány

1.1 - Félelem

Egészen estig gyalogolunk. Útközben egy ideig sírtam, ahogy Emiko és Chou is. Bár többször sikerült abbahagynom, de valami mindig eszembe juttatta, hogy többé nincs otthonom, se családom. Olyankor ismét könnyek szöktek a szemembe. 

Maga a társaság elég jókedvű, mintha semmit sem tettek volna, mintha nem öltek volna meg senkit. Ha pedig a "munkáról", azaz a mészárlás beszélnek vagy nevetnek, vagy pedig panaszkodnak, hogy kevés volt. Egy folyópartján állunk meg, itt van elég hely még Kyoukotsunak is.

-Itt jó is lesz! Éjszakára itt maradunk! -mondja ki az egyértelmű utasítást a vezér.

-De miért főnök? -kérdezi Renkotsu.

-A gyerekek mindjárt össze esnek a fáradtságtól, és szerintem ti is aludnátok egy jót már.

-Rendben! Én már úgyis... -Jakotsu ásít- ...álmos vagyok!

-Erről beszéltem! -biccent- Lányok! Ti itt fogtok aludni! -mutat egy pontra a főnök, mi hárman engedelmesen oda megyünk; vagyis én megyek, és a többieket húzom magam után.- Aludjatok nyugodtan, holnap hosszabb napotok lesz.

Leülünk egy fa tövébe, közben Renkotsu tüzet rak. Igyekszem memorizálni mindegyikőjük nevét, ami nem egy egyszerű feladat. Emiko szinte rögtön elalszik, nem sokkal utána Chou is. Én nem bírok. Tőlük egy olyan fél méterre ülök, és a tüzet figyelem. Már nem sírok, de nagyon kerülget amikor felidézem a történteket. Inkább -figyelem elterelés gyanánt- körbe pillantok.

Jakotsu már elterült a földön, valószínűleg már el is aludt. Kyoukotsu éppen kényelmesen elhelyezkedik, ami termetes mérete miatt nem egy egyszerű feladat. Mukotsu valamit rendez éppen a táskájában, elég bizar képe van. Renkotsu végzett a tűzrakással, és most a félig fém társa felé veszi az irányt, akit Ginkotsunak hívnak. Elkezdenek beszélgetni a fegyverekről. Suikotsu a sebét próbálja kitisztítani amit mellesleg elég szánalmasan csinál. Legszívesebben oda mennék megmutatni neki, hogy azt hogyan is kell, de a mai tetteik után valahogy nem akarok neki segíteni. Bankotsu kicsit arrébb iszik éppen a vízből, és mossa az arcát. Ő a főnök, pedig láthatóan ő a legfiatalabb is. 

Tekintetem félelmetes pallosára siklik, ami most is ott van mellette. Hatalmas fegyver, nem értem hogyan bírja akárcsak megmozdítani is. Végez, majd felkel és vissza sétál a tűzhöz. Tőlem balra, de nem túl messze leszúrja a földbe a pallost, majd körbe néz. Kicsit le vagyok lassulva, túl lomhán kapom el a fejem, így -feltehetőleg- észrevette, hogy őt figyeltem. Összébb húzom magam és várok, de nem történik semmi. Nyugodtan levágódik a földre és háttal neki dől a kardja lapjának. Közel van, nincs köztünk 3 méter. 

A tüzet kezdem bámulni, olyan furcsán érzem magam, majd pár pillanat múlva megértem az okát. A gyomrom egy hatalmas kordulással jelzi, hogy ő bizony nincsen hozzá szokva ahhoz, hogy egész nap ne kapjon semmit. Kihagytam a reggelit és bár miközben főztem egy kicsit ettem a hozzávalókból, de az édeskevés volt. Bankotsu, Mukotsu és Kyoukotsu rám pillantanak, ha lehetséges még jobban igyekszem eltűnni. Mintha még Jakotsu is megmozdult volna erre a hangra.

-Éhes vagy? -kérdezi meg végül Bankotsu.

Habozok, válaszolni nem merek. Nem tudom mi lenne a helyes. Mindjárt éhen veszek, de félek attól, hogy esetleg megölnek amiatt, hogy etetni kellene engem. Végül szinte rettegve bólintok igent.

-Értem. -sóhajt Bankotsu, elgondolkozik- Renkotsu! Maradt nálunk valami étel?

-Ide felé megettük az összeset! -feleli félvállról- Úgy terveztük, hogy a faluból hozunk valamit, de leégett, így nem maradt semmi amit elhozhattunk volna.