A gondolat sokszor elszáll.
Néha pedig a legnagyobb ötlet születik belőle, amit csak el tudtál képzelni.
Én gondoltam egyet, papírra vetettem, majd megírtam azokat a rövid történeteket, amik eszembe jutottak és most ebben a könyvemben olvashatjátok...
Összefoglalás: Hát, itt volnánk egy újabb BTS Ship héttel, ami nem másról fog szólni, mint a VHope-ról. Nálam, a három BTS páros közül, ők azok, akikhez a legkevesebb ihletem van, ebből adódóan velük csak egy fanfiction-öm készült, ami a háromrészesem utolsó része volt. Igazából örülök, így legalább újra írhattam ezzel a párossal, ha már ennyire elhanyagoltam őket a JinMin-hez és a SugaKook-hoz képest. Valamint, a címben nem az a kiírás van, amit a Twitter-en használnak, itt csak azért írtam így, mert szerettem volna, ha egységes a JinMin Week-kel. A rendes kiírás, amit a Twitter-re kell használni, az a #VHOPEWeek2018, ha pedig naponként nézzük, akkor #VHday1/#VHday2... és így tovább. Csak, ha valakinek kellene később :) Ugyanaz fog majd végbemenni megosztás útján, mint a JinMin Week kapcsán, szóval azt most nem magyaráznám el újra.
U.I.: Ezúttal pedig én is készítettem két fejlécet, melyekből az egyiket föntebb láthatjátok is, a másikat pedig az utolsó napi egyperces után látjátok majd, a többi képpel együtt, amit a hét folyamán összegyűjtök majd úgy, ahogy a JinMin-nél is tettem ;)
Jó olvasást!
Sötétség vett körbe, melynek se vége, se kezdete nem volt. Sőt, még csak azt sem tudtam megmondani, milyen helyen raboskodtam. Egy alagsori szobában, melynek falaira elfelejtettek ablakokat szerelni? Egy földalatti vájatban, amit valamikor régebben az ásványkincsek felkutatása miatt ástak fel? Egy sikátor szemetesében, ahová a Nap igéző fénye se ért el? Egyáltalán élek még, hogy ilyen helyeken legyek? Talán meghaltam, bár emlékeim tengeréből egyetlen egy buborékot nem találtam, ami a következtetésemet alátámaszthatta volna.
De akkor mégis miért voltam ott abban a végtelen feketeségben? Miért nem tudtam megmozdulni? Miért ültem csak egy helyben, mintha vártam volna valamire? Egyáltalán, mire várhattam annyira?
Sok kérdés szelte át elmém kisebb-nagyobb tekervényeit, de egyikre se leltem választ. Nem sejthettem, hogyan, miként és milyen okból kerültem oda, de féltem. Féltem attól, hogy örökre ott ragadok az ismeretlenben, mozdulatlanul, teljesen kiszolgáltatva magamat minden rossznak, hiszen hiába voltam akkor egyedül, bármikor megjelenhetett valamilyen pokolfajzat, mely kárhozatot és rontást küldhetett rám. Reszkettem a rám tört gondolatoktól, éreztem, ahogy karjaimon felállnak szőrszálaim, a libabőr pedig végig futott az egész testemen. Hang sem jött ki cserepes ajkaimon, de belül segítségért kiáltoztam, valakiért, aki kimenthetett engem arról a szörnyű, félelmetes helyről.
A sötétségből sehonnan sem jött furcsa megmagyarázhatatlan hang, csak az én légvételeimet hallottam, melyeket a nyitott számon át vettem. Érdekesnek hatott számomra a helyzet, mivel belül hiába féltem, rettegtem az előttem álló szokatlan dolgoktól, addig pulzusom, valamint a be- és kilégzésem szokatlanul normális tempót diktált. Se nem gyorsult fel, se nem lassult le, tökéletesen egyenletes maradt, mintha csak egy behatás segítségével képtelen lettem volna a pánikrohamra.
