Cím: Oneshots Of JinMin Week
Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)
Besorolás: +12
Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, AU, OOC
Összefoglalás: Ha, ne akarjátok elképzelni mennyi nyűgöm volt ezzel a fejezettel. és itt nem az írásra gondolok. Délután azt hittem, nem tudom majd kitenni, mert elszállt az internet, később pedig a tévé is (egy szolgáltató mindkettő), ám valaki nagyon szerethetett engemet, amiért ez a veszély időben elhárult :D Aztán vagy negyedjére kezdtem újra, mert nem akarta elfogadni azt a képet a WattPad, ami alapján az egypercest írtam (ezért majd az írás legvégén megtaláljátok), később pedig azzal szenvedtem, hogy találjak egy olyan képet, amit ez a program is elfogad, de már volt arra példa, hogy nem fogadta el a jót sem, emiatt lépegettem ki folyton és töröltem ki a vázlatot. De végre itt van, és remélem valakinek elnyeri a tetszését, még ha egy kicsit különbözik is a többitől, illetve az eddigi írásaimtól (igaz, csak az első fele, de akkor is).
A kép, vagyis festmény pedig az Everything You Can Imagine Is Real nevezetű oldal művészének a munkája, kinek a munkásságát nagyon becsülöm. És megsúgom, nem ez volt az utolsó, hogy az ő műveit használtam fel egy novellám ötletéhez. Itt pedig az egyperces címe meg is egyezik a kép címével. Szóval...
Jó olvasást kívánok!
A sötétség könyörtelenül keringett a megszeppent fiú összekuporodott teste körül. Minden oldalról, minden apró kis zugból idegesítő, halk suttogások hallatszódtak, melyeknek tónusa végtelen sok variációban megfordult. Öreg asszonyok krákogása, vénemberek szidalma, fiatal gyermekek gonosz nevetése, felnőttek dühöt haragos kiabálása, fiatal nők és férfiak gúnyos huhogása; mind-mind csak azért harsogtak, hogy az őrületbe kergessék a szőke fürtökkel megáldott srácot.
„Semmit sem érsz. Egy kész csődtömeg vagy."
„Soha nem értél el semmit az életedben."
„Nem szeret senki, örökre egyedül maradsz."
„Mégis miért élsz te egyáltalán?"
A fiú hiába szorította mindkét kezét a füleire, a hangok sehogy sem szűntek meg körülötte, sőt, csak egyre hangosabbak lettek. Egy perc sem telt el úgy, hogy a félelem béklyójában ragadt végtelen fiatalt ne érte volna valamilyen rosszindulatú atrocitás, egy löket, mely csökkenthette önbizalmát, az életbe vetett hitét. Hiába menekült a kísértetek elől, ők folyamatosan felbukkantak, ahányszor leengedte a védelmét, a biztonságot nyújtó pajzsát, melyet szándékosan a rosszakarók miatt épített maga köré. Hiába ringatta magát, akárcsak kicsiként, a szoba sarkába kuporodva, a fekete aura nem párolgott el, inkább közeledett a félelemmel telített apró testhez, ami úgy reszketett, mintha mínuszokban üldögélne.
És amint a fiú a hidegre gondolt, máris nulla fok alá csökkent a hőmérséklet a végtelennek tűnő, sötét helyiségben.
Bőre sápatag lett, ajkai kékesre színeződtek, beszélni már képtelen volt, mintha a torkára fagyott volna az összes szó, amit a világnak akart kikiáltani. Rövid, húsos ujjai piros színben pompáztak, miközben alig bírta megmozdítani őket, és hiába lehelt rájuk egyszer-kétszer, semmivel sem tudta felmelegíteni átfagyott végtagjait. Lélegzetét minden egyes alkalommal láthatta, amint kiengedte az elhasznált levegőjét, majd beszívta magába az éltető oxigént, amit aztán ismét kiengedett magából egy felhőt alkotva maga elé.
Egyszer csak elhallgatott a ronda, csúnya hangok sokasága, amit nem értett a fiú. Addig egyszer sem történt ilyen, amitől pedig csak még jobban megijedt; nem tudta, milyen borzalmakat tartogatott neki a sötét, végtelenbe nyúló helyiség. Ám pár kínkeserves perccel később a szőke fürtökkel megáldott srác megtudhatta, miért hallgatott el mindenki körülötte.
Egy hatalmas fekete árny tartott felé, mely annyira sötéten pulzált, hogy az addig félelmetesnek vélt „szoba" inkább tűnt egy szürkés, nincstelen bunkernak. A lénynek nem volt se szeme, se szája, mégis célirányosan a fiú felé tartott, miközben az elnémult hangok fokozatosan visszatértek, ahogy a szörnyeteg közeledett az aprócska test felé. A fiú könyörgött, kiáltozott, hirtelen megjött a hangja, amit úgy eresztett ki magából, mintha nem lenne holnap. Félt, talán nem is lesz. Nem tudott hátrálni, se menekülni, így a furcsa lelkekből összegyurmázott lény könnyen oda érhetett a szőke hajúhoz.
Egy kar lendülése. Az utolsó szidalmak, amiket még hallhatott a fiú. Majd az örök sötétség.
- Jimin! Jimin! Kelj fel, hallod?! – egy kéz pofozgatta erősen a szőke srác arcát, kinek nevét a másik annyira hajtogatta.
Egy újabb rémálom, ugyanazokkal a rémképekkel karöltve. Mikor lesz vajon vége ennek a megpróbáltatásnak?
- Sajnálom Seokjin-hyung – emelkedett fel Jimin ülőhelyzetbe, közben még mindig az előbb átéltek hatása alatt állva. Kezei remegtek, ahogy rájuk nézett, koncentrációja megcsappant, nem fogta még fel mi a valóság, és mi volt álom.
Az idősebb szerelme kezére vezette a saját ujjait, amiket összekulcsolt a másik reszkető végtagjaival, amikor pedig a fiatalabb felkapta rá a tekintetét, Seokjin csak egy halvány mosolyt küldött neki.
- Nem kell félned, Jiminie. Én mindig itt leszek neked, hogy elkergessem a rossz álmaidat.
VOCÊ ESTÁ LENDO
In My Mind
FanficA gondolat sokszor elszáll. Néha pedig a legnagyobb ötlet születik belőle, amit csak el tudtál képzelni. Én gondoltam egyet, papírra vetettem, majd megírtam azokat a rövid történeteket, amik eszembe jutottak és most ebben a könyvemben olvashatjátok...