In My Mind

A Little Encouragement (VHOPEWeekDay6)

Cím: Oneshots Of VHope Week

Páros: VHope (BTS; Taehyung x Hoseok)

Besorolás: +12

Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Yaoi, Shounen Ai, Romantikus, AU, OOC

Összefoglalás: Na, itt is van az utolsó előtti egyperces a VHope Week-ből :) Holnap kikerül az utolsó oneshot, utána blogra is kiteszem egyben az egészet, valamint ide hozok nektek pár képet, melyet Twitter-ről mentettem le, és az én szerkesztésemet is, mely az első egyperces elején látható képhez hasonló.

Jó olvasást!

Ahogy belestem a csapat próbatermébe, melyben még este tizenegy óra után is élesen égtek a lámpák, megláttam társamat, aki éppen fekvőtámaszokat csinált. Az elmúlt időszakban Hoseok-hyung rászokott arra, hogy késő éjszakákon át tart magának külön edzéseket; egyszer táncolt, másszor a szövegeit gyakorolta, de akadt olyan eset is, amikor csak egyszerű felüléseket, fekvőtámaszokat végzett. Nem értettem az okát, de elfogadtam, mivel sejtettem, számára fontos eleme lett a mindennapjainak, valamint szívesen csinálta.

Ennek következtében lassan rávettem magamat arra, hogy minél jobban bírjam ki a késő esti ébrenlétet, így megvárhattam őt az edzései végén. Ezzel egy kis plusz időt adtam magunknak, amíg haza nem értünk a dormba, addig pedig legalább beszélgettünk egymással, ráadásul, mire a lakásunkba beléptünk már mindenki az igazak álmát aludta, ezért a nappalinkban is eltölthettünk valamennyi időt a kanapén üldögélve, beszélgetve. Napközben, általában mindkettőnket lefoglaltak valamilyen indokkal, így számunkra csak ez a pár óra maradt kettőnkre, amikor senki sem zavarta meg a bensőséges szóváltásainkat.

Miközben az én gondolataim kicsit messzire kalandoztak, addig Hoseok-hyung kiterült a padlón, gondolom, a karjai nem bírták tovább a fekvőtámaszokat. Hátát a talajnak vetette, alkarjaival pedig eltakarta szeme világát az éles fény elől, nehogy károsodás érje őket. Mellkasa egyenetlenül emelkedett fel, majd süllyedt le, száján keresztül erősen kapkodta tüdejébe a levegőt, a kimerültsége folytán. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy belépjek az ajtón, mely elválasztott engem az idősebbtől. Halkan becsuktam magam után a falapot, ám a másik így is meghallotta jövetelemet, tekintetét pedig hirtelen kapta felém, de egyből elmosolyodott, ahogy rájött, csak én jöttem be. Nem szerette, amikor a többiek a szemére hányták, mennyire kedvezőtlen olyan késő estig edzeni és jobban tenné, ha szüneteltetné magát egy kicsit. Kezdetben egyetértettem velük, viszont miután távolságtartóbbá vált velem szemben az idősebb, rájöttem, inkább támogatnom kellett, mellette lenni, nem kritizálni őt.

- Elfáradtál? – szökelltem felé kicsit túlbuzgón, de amikor oda értem mellé én is törökülésbe vágtam magam, ahogy Hoseok-hyung tette, amint megindultam az ajtótól. – Ne menjünk inkább haza?

- Még egy kicsit kellene gyakorolnom, erősítenem – húzta el a száját nem tetszése jeléül, mire csak egy halk kuncogást engedtem meg magamnak. – Ez nem vicces! Nincs semmi motivációm, de meg kell csinálnom, mert megfogadtam magamnak.

- Mi kell még azon kívül? Ha van belső késztetésed, nem kellene valami célt kitűzni rá, jutalmat, amit a munkádért kaphatsz majd – hintáztam ülve, miközben csak úgy osztottam magamból az észt társam legnagyobb örömére, ki csak szem forgatva tűrte a kioktatásomat. Ezt követően hirtelen álltam le a mozgással, valamint a beszédemmel, majd egy kaján vigyor kíséretében néztem Hoseok-hyung szemébe, melyben az értetlenkedés tükröződött vissza. – Van egy ötletem.

- És mi az? Mi találtál ki?

Válasz gyanánt csak kiterültem a padlón, ahogy korábban a másik is tette, miután elfáradt, aztán a könyökömre támaszkodva néztem Hoseok-ra, aki még mindig nem értette, miért csinálom azt, amit. Szabad kezemmel mutattam, hogy jöjjön közelebb, aztán támaszkodjon fölém, mire láttam rajta, ahogy koppant az egész szituáció célja, így két karjával a fejem két oldalán meg is támaszkodott. Rám mosolygott, majd megcsinálta az első fekvőtámaszát, miközben én alatta helyezkedtem el; pontosan az ajkaimtól pár centire állt meg végül, így pont nem érintkeztek össze párnácskáink, fokozva a hatást. Alsó ajkamat fogaim közé vettem, karjaimmal körbe öleltem az idősebb nyakát, és percekig ebben a pozitúrába maradtunk egymással szembe, míg végül meg nem törtem a pillanatot.

- Szóval... Elég motivált vagy már?

- Határozottan – reflektált azonnal a kérdésemre, közben erősen bólogatott a fejével, hogy még inkább nyomatékosítsa mondandóját. – Csak nem biztos, hogy a fekvőtámaszokat olyan sokáig csinálnám, ha közben ezek az édes ajkak itt lesznek előttem.

- Megoldjuk majd...

Körülbelül tíz fekvőtámasz után már egymás ajkait csókolgattuk, így az esti gyakorlás félbeszakadt aznapra.