In My Mind

Can I Be Your Friend? (JINMINWeekDay4)

Cím: Oneshots Of JinMin Week

Páros: JinMin (BTS; Jin x Jimin)

Besorolás: +12

Műfaj: Egyperces(csokor), Slash, Shounen Ai, Yaoi, Romantikus, AU, OOC

Összefoglalás: Azt hittem, a szerdai nappal letudtam a rossz ómeneket, miután sikeresen visszajött az internet, és kirakhattam a harmadik egypercest. Na, a WattPad úgy döntött, ha a harmadik nap nem, majd a negyedik nap el lesz rontva, és közel délután öttől este tízig (vagy talán tovább is) karbantartás lépett fel, amit gondolom sokan láttak, érzékeltek. Mivel én nagyjából akkor értem haza (mert csak a csütörtöki napon van a legtöbb órám, így a legkésőbb is végzek) ezért a negyedik napi egypercest csak most tudom kitenni. Egyszer akarok, hogy minden jól működjön, hibátlanul, vagy legalább is probléma mentesen, de akkor is mindennek el kell romolnia. nem , baj, valahol még tart a negyedik, valahol a világban, szóval ennek a kis egypercesnek a kedvéért átállunk arra az időzónára. Délután pedig (ha nem akar valami más is elromlani) hozom az ötödik napi egypercest.
Jó olvasást!

Még senki sem járt a fehérre mázolt faajtó túloldalán. Senki sem tudta igazán, mi - illetve ki - rejtőzött az árvaház titokzatos szobájában, ahová mindig csak egy-egy ápoló ment be, pontban reggel kilenckor, délben és este hat órakor. A nap további részében pedig nővérek virrasztottak, minden egyes órában váltották egymást, mindig egy roskadozó, kopottas székben ülve, miközben valamit olvastak.

Ha bármelyik árva oda merészelt lopakodni a titokzatos helyiséghez az aktuális őr mindig elkergette onnan, mondván tilos a bemenet. Ám ismerve a gyermeki naivitást és kíváncsiságot, ha azt mondod valakinek, hogy nem szabad valamit megtenni, azt biztosan megteszi előbb-utóbb. A fiatalok számára nem volt lehetetlen, bíztak magukban, sejtették, egy nap egyikük be fog jutni a furcsa, titokzatos fehér ajtó mögé, és meglátja, mit rejtegettek előlük olyan bőszen az intézmény dolgozói.

Ilyen fiúcska volt a kis Park Jimin is. Minden nap, amikor szabad foglalkozást szerveztek a gyerekek számára, ő felosont a lépcsőn, melynek fönti sarkáról tökéletesen rálátott a fehér ajtóra, ami előtt mindig ott volt az őrszem. Amikor jöttek az órai váltások, a kíváncsi gyermek bebújt a lépcső alatti raktárba, ahonnan ki sem merészkedett addig, míg meg nem hallotta a következő nevelő hangos léptei elmenni a bunkere előtt. Legalább is, aki látta, amit csinált, biztos ezt gondolta volna, de mind tévedtek.

Jimin számolta, mennyi ideig van távol az előző őrszem, valamint mennyi ideig tart, míg visszatér a váltás következő tagja. Megszámolta, hány másodpercébe kerül felérni hangtalanul a lépcső tetejére, míg nem látja senki se. Megleste mikortól biztonságos kimozdulni bunkeréből, mikor haltak el végleg a cipődobogások, melyek jelezték számára; „Tiszta a terep."

Elérkezett a napja annak, hogy véghezvigye tervét, melynek végállomása, a célja, nem más volt, mint a titokzatos fehér ajtó és az abban rejlő ismeretlen tárgy, egyén, vagy akármi, amit ember csak el tudott képzelni. Szokásához híven, Jimin beállt a lépcső legfelső fokának a sarkába, ahonnan jól láthatta a folyosót, majd várt a megfelelő pillanatra. Amint látta, hogy a gondozó kezdi összeszedegetni a cuccait, a kisfiú azonnal elindult néma csendben a raktár felé, mely hűséges búvóhelyéül szolgált addig a napig. Hallotta a lépteket a feje fölött lefele jönni, majd az apró ajtó előtt elhaladni, onnantól kezdve pedig koncentrált, így biztos lehessen az indulásában. Amikor a lépések elhaltak már, a fiú megbizonyosodott arról, senki sem fog utána rohanni, hogy megállítsa, ezért lassan kinyitotta a nyílászárót. A kialakult résen keresztül végignézett a folyosón, ahol egy lélek se járt akkor.

- Most vagy soha - suttogta maga elé, majd kikecmergett a búvóhelyéről, utána egyből a szoba felé vette az irányt, fel a lépcsőn.

Amint a fehér ajtó elé ért, csodálkozni se maradt ideje egyből benyitott a kicsiny szobába, Jimin pedig maga után egyből bezárta az ajtót. A helyiség ugyanolyan fehéren volt mázolva, mint a falap, melyen a kisfiú belépett. A fények különös árnyékokat vetettek a falakra, egyetlen lámpa sem égett, csak napsütés szűrődött be az ablakon. A kinyitott keretnek köszönhetően a szél szabadon süvített végig a szobában, ide-oda dobálva a függönyöket, amik szintén különböző árnyakat formált Jimin elé. A fiú teljesen elámult a hihetetlenül tiszta és steril helyiség láttán, el sem tudta képzelni, ki lakhatott azon a helyen, egyáltalán lakott ott valaki egyáltalán.

- Te meg ki vagy?

Az ismeretlen hang az apró ágyacska felől érkezett, mely a sarokba lett elhelyezve, az ablak alatt elhelyezett íróasztal mellett. Egy Jiminnel hasonló korú, ijedt kisfiú ált, kinek ruházata ugyanolyan fehéren fénylett, mint a többi kellék, mely a szobához tartozott. Hosszúkás ujjai, dús cinóber vörös ajkai, valamint kerek fekete szemei voltak, ráadásul olyan porcelán bőre, amit ember még kevés esetben látott. Fekete haja teljesen kontrasztban állt a többi világos dologgal, amit a helyiségbe lelt fel addig Jimin. Mikor észbe kapott a kábulatból, megrázta kobakját, aztán egy kedves mosollyal az arcán ült le az ismeretlen fiú mellé, ki bizalmatlanul pillantott rá.

- Én Park Jimin vagyok - nyújtotta aprócska kezeit a másik felé, ki vonakodva, de elfogadta a felé tartott jobbost. - Itt vagyok már, amióta az eszemet tudom, kilenc éves vagyok és van két barátom, akik egyben a szobatársaim is - fejezte be a rövid, ám számára lényeges információk felmutatását.

- Én... Engem Kim Seokjinnek hívnak - viszonozta a bemutatkozást a fekete hajú gyermek. - Én tizenkettő vagyok és... Nincsenek barátaim...

- Miért? - nézett rá csodálkozva Jimin. Nem tudta elképzelni, miért nincsen senkije egy ilyen szépséges, kedves, ártatlan gyermeknek.

- Amióta ide kerültem, bezártak ebbe a szobába és be sem engednek hozzám másokat, csak az orvosokat, ápolókat - fordította el a tekintetét Seokjin, miközben szemeiben a szomorúság apró szikrái gyúltak fel. - Beteg vagyok. Nem tudják, miként viselkednének a gyerekek, ha beraknának közétek, ráadásul lehet, én sem bírnám az ottani feszültséget. Meg tartaniuk kell magukat az előírtakhoz...

A levegőt betöltötte a kínos, nehézsúlyú csend, melyet a fiatalabb hangja vágott ketté. Seokjin nem győzött csodálkozni, amikor meghallotta a másik szájából elhangzani a következő kérdést:

- Lehetnék én a barátod?