It's just a dream ♡ S.M.

07. - Sleepy, baby

Alvás a suliban. Az a bűntett, amit egyszer, legalább, már mindenki elkövetett. Van akit tetten értek és van aki megúszta. Vannak mesterek és vannak...nos...a horkolók. Különböző okok miatt alszunk el órán. Ahány diák, annyi történet. Van aki egész éjjel játszott, vannak a maratoni háziírók, van aki későn ért haza, vagy esetleg csak simán nem tudott aludni. Persze, az is előfordul, hogy valakinek a kistestvére egész éjjel ordított, mert valami baja mindenhogy volt. Na és ti, ti másnaposok, azért valljátok be, nem kellett volna suli időben inni...igaz? Vagy van a könyvmolyok és a sorozat-isták tábora, akik nem ismerik az "utolsó fejezet/rész" kifejezést.

Én sem tudtam aznap éjjel elaludni, mégis érőtől kicsattanva készülődtem, azonban ez nem tartott sokáig. Pontosabban pont becsöngőig volt elég az energiám. Egész éjjel telefonáltunk Hettie-vel. Az ablakomban ültem. Lábamat az alattam lévő radiátornak vetettem, ami kellemesen meleg volt. A takaróm a vállamon nyugodott és könnyed puhasággal lepte el a testem. Arcom a hűvös üvegnek támasztottam és bámultam az eget, amelyből még folyamatosan fagyos könnyek hullottak, növelve tájra nehezedő fehér pokróc vastagságát. Gyönyörű volt, de még az sem tudott lekötni teljesen. Találkoztunk. És még a kezünk is összeért. És ezentúl minden egyes nap, amikor dolgozom, látni fogom. Másról se tudtam beszélni, se gondolkodni. Amikor Hettie-nek mennie kellett, akkor megpróbáltam pihenni, tudtam volna még két órát aludni, de nem tettem, hisz nem is tudtam. Az ég, mikor elkezdett halványulni lezuhanyoztam. A jéghideg cseppek, ahogy gyorsan végiggördültek testemen az álmosság legkisebb gondolatát is eltörölték.

Egy kréta landolt a homlokomon.

Nem olyan kis pici, amilyennel az általánosban dobálták egymást a fiúk, hanem egy félkréta-rúd talált fejen.  Szerintem még nyomot is hagyott.

Megrándultam. Azonnal kipattant a szemem, és a kezemmel lesöpörtem a tolltartóm, egyenesen Jackson nyakában.

Történelem órám volt, a nagy előadóban, ahol úgy ültünk egy félkörben, mint egy ókori-római kő színházakban. A szőke fiú bosszús szemekkel nézett hátra, de nem az volt az egyetlen szúrós tekintet ami ellen ki kellett állnom. Mr. Howard egy enyhén pocakos, bajszos és eléggé a korban járó ember volt, fejében a történelem összes létező és számító eseménye. Az évszámokról nem is beszélve. Türelmes fajta, az, akit nehéz kihozni a sodrából. Nekem sikerült. Szikrákat szórt rám, úgy szuggerált. Páran nevetni kezdtek, mikor megtudták, hogy engem ért a dobás. Sosem kerültem még bajba, Hogy is kerülhettem volna? Lélegezni is alig merek a fenyő-kerítésen belül.

Nagy fekete kötött pulcsiban voltam, amiben egyre jobban kezdtem eltűnni. Eleinte csak az izzadt tenyereim húztam be, aztán a nyakam is egyre beljebb süllyedt.

Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak egy teknős lehetnék, aki elmenekülhet, amikor veszélyhelyzet éri, a szilárdan védelmező szarupáncélba, amíg minden baj elszáll. Az én esetemben kicsöngetnek. De nem csöngettek. A másodpercek hosszú, kínzó némasággal teltek, a homlokomon meg egyre gyöngyözött az izzadtság. A tanár úr próbálta felvenni velem a szemkontaktust, de én a padlóhoz szegeztem a tekintetem.

-Jó. Óra után folytatjuk Tyler kisasszony.

A hangjában büntetés jövője hallatszott ki.

Végem.

Ezután persze gyorsan eltelt az óra a Középköri Franciaországgal és a masszív görccsel a hasamban, ami miatt elkezdtem a számat rágni. Mikor már minden lélek elhagyta a termet rajtam és Mr. Howard-on kívül. Fej horgasztva odakullogtam a tanári asztalhoz, addigra már vérzett az ajkam. A vér fémes íze szétáradt a számban, egy kis nyugodtságot adva. Összeszorított fogakkal álltam előtte. Tekintete nyugodt volt, már nem mennydörgött.