Ébredő Múlt

1.

Lauren Jauregui. Másoknak semmit sem mond ez a név, de számomra talán a világot jelenti. Ő volt az egyetlen és legjobb barátnőm az iskolában. Ráadásul szomszédok voltunk. De sajnos egy nap a barátságunk megszakadt... elköltöztünk.

Azóta semmit sem tudok róla, és félek, hogy amikor meglát, sikítva elrohan. Igen, vissza fogunk költözni, ugyanabba a házba. Vagyis... már itt vagyunk, épp most parkoltunk le a...
- Mila! - szakította meg anya a gondolatmenetemet. - Megérkeztünk!
Na nem mondod - gondoltam magamban, és szemforgatva kikászálódtam a kocsiból.

A szemem egyből megakadt a mellettünk lévő házon.
Ez a ház semmit nem változott...
- Pakoljunk - csapta össze anya a kezét. Így is lett. Mindent beraktunk a lakásba. Mikor már mindennel készen voltam, fáradtan befészkeltem magam a régi... azaz most már mostani szobámba.

Hirtelen eszembe jutott, hogy itt hagytam a naplóm. Azonnal a szekrényhez ugrottam, de a fiókban nem találtam a naplómat.
Érdekes...
Tompa nyávogásra lettem figyelmes. Egy vörös, kicsit gömbölyded cicus ült az ablakomba, és engem figyelt. Mikor észrevettem, még hangosabban nyávogott.

- Shhh, hagyj most cica - intettem le, de ő csak leült és ráérősen elkezdte mancsát nyalogatni.
Kinyitottam az ablakot, és csúnyán néztem a macskára, aki beugrott a szobámba, és az ágyamra feküdt.
- Te jó ég - sopánkodtam. - Kifelé!
- Nem kéne így beszélni a macskámmal! - a hang irányába fordítottam a fejem. A szomszédból egy körülbelül velem egykorú lány kiabált.

- Bocsi! - és ekkor a macska kiszökkent az ablakon.
Éppen szólásra nyitottam a számat, hogy bemutatkozzam, de a lányt ez kicsit sem érdekelte. Mikor látta macskáját átugrani a kerítésen, becsukta az ablakot.
Hát ez eszméletlen. Úgy látszik, nem fogok vele zökkenőmentes kapcsolatot ápolni.

- Figyelj, Anyu - léptem be a nappaliba.
- Mondd - dünnyögte, miközben egy újabb gasztroműsort nézett.
- Én átugrom a szomszédhoz... - közöltem. - Bemutatkozni - tettem hozzá gyorsan.

- Jól van drágám, de idegenekkel ne állj szóba! - pillantott fel rám.
- 19 éves vagyok, de azért köszi - ezzel a mondattal kibaktattam az előszobába, felkaptam a tornacipőmet, és kisétáltam a nyári melegbe.

Beszippantottam a levegőt, és éreztem, valaki palacsintát süt. És honnan fújja a szél a palacsinta illatát? A Jauregui ház felől. Nem tudom, ki szórakozik velem, de ha meglátom, arcon köpöm.
Nagyot nyelve kiléptem a betonjárdára, és megtettem azt a kb. 15 métert.

Még egy utolsót sóhajtottam, és becsöngettem.
Úgy fél percet vártam, és már készültem sarkon fordulni, mikor valaki a karomnál fogva megrántott.
- Ki vagy, és mit akarsz? - nézett rám a lány, aki 10 perce rám vágta az ablakot.
Smaragdzöld szemei félelmet keltettek bennem, de egyben kíváncsibbá is tettek.

A gyomrom hirtelen öklömnyire zsugorodott, a torkomon akadt minden létező szó, és csak ott álltam, mint a rossz tanuló, aki tudja, hogy kihívják felelni és egyest fog kapni.
- Te most szórakozol velem? - húzta fel egyik szemöldökét.
- N...Nem. Bocsánat - esdekeltem. - Bemutatkozni jöttem.
- Szuper. Akkor beszélj - fonta össze mellkasán a karjait, én pedig csak rosszabbul éreztem magam.
Hirtelen halvány mosoly húzódott az ajkaira.

- Miért mosolyogsz? - kérdeztem, mire megrázta a fejét és elkomorodott.
- Semmi közöd hozzá.
Szóval így játszunk, mi?
- Mellesleg Camila vagyok - nyújtottam a kezem felé, amit vonakodva elfogadott és megrázott. - Camila Cabello.
Mikor kimondtam a teljes nevem, lefagyott és fürkésző tekintettel meredt rám. Nem tudom meddig állhattunk kéz a kézben, de arra emlékszem, hogy a vörös cicus kettőnk közé bújt, és láthatóan érdekelte, mi történik köztünk.

- Pablo, ne most - szólította le a lány a macskát, aki a szavaival mit sem tórődve a lábfejére feküdt.
- Camila?... - kérdezte elhaló hangon.
- Igen, még mindig ez a nevem - csipkelődtem.
- Ez lehetetlen... - mondta és gyönyörű szemei megteltek érzelmekkel. Láttam benne utálatot, magányt, egyben kíváncsiságot is... és könny formájában kitörtek.

Gondolkodás nélkül megöleltem őt, bár még mindig nem tudom kicsoda, de lehet, hogy valahonnan ismerem.
Lauren. - lebegett vörös betűkkel a név a szemeim előtt.

És ekkor felismertem.
- Lauren? - toltam el magamtól, aki szipogva bólintott.
- Ez egy vicc - lökött el. - 11 éve leléptél, nem, nem jöttél vissza!
- De igen, Lolo. Itt vagyok - léptem közelebb mosolyogva.
- Hagyj békén... - súgta maga elé.
- Most... miért? - akadt el a lélegzetem.
- Várj... ő... Pablo?... - böktem a macskára, aki most egy fűben talált gilisztával játszott.

Némán bólintott.
- Kérlek menj el.
- Azt hittem, örülni fogsz nekem! - mondtam elkeseredve.
Lauren lesütötte a szemét.
- Nagyon jól tudod, hogy utálom, ha lekezelően beszélnek velem. Te ismersz a legjobban - folytattam.
Ekkor a tekintetünk találkozott, és teljesen összegabalyodott.

- Nem... - rázta meg a fejét somolyogva. - Már nem ismerlek, Camila. Nem vagy a régi.
- De igen - fogtam meg a kezét. - Palacsintát csináltok, igaz?
Megint némán bólintott.
- Minden pénteken csinál anyukád, igaz? - engedtem el a kezét és az arcára helyeztem a kezem.

- Hiányoztál - és ekkor hallottam egy borzasztóan ismerős női hangot a bejárati ajtó felől.
- Lauren drágám kész a pala... - kiabált, de amikor meglátott engem, abbahagyta.
Sietve odalépkedett hozzánk.

- Van egy új barátnőd? Mióta vagytok együtt? Azt hittem megbeszéltük, hogy elmondod! - támadta le játékosan az anya a lányát, mire Lauren vörös fejjel csapkodni kezdte a levegőt.

- Anya, kérlek ne sikíts... mondanom kell valamit - tette össze Lauren a két kezét.
- Jó! - bólintott az anya, és rám nézett.
- Ő Camila - bökte meg a vállam.
- Nagyon jó! És miért nem láttalak még itt? - fordult felém a nő.

- Anya... ő Camila! - fogta meg anyja arcát. - Az a Camila! Camila Cabello! Akivel egy suliba jártunk! Visszaköltöztek a szomszédba! Anya, anya!
Az anya láthatólag sokkos állapotba került.
- Clara... ugye? - törtem meg a csendet.
- Úgy hiányoztál, Camz - vont egy szoros ölelésbe, amit viszonoztam.

- Ti is nekem - motyogtam a vállába, könnyekkel küszködve.
Mikor Carla elszakadt tőlem, Lauren átölelt hátulról és fejét a vállamon pihentette.
- Hozok ki nektek palacsintát - kapott észbe Clara és bekocogott a házba.
- Gyere - ragadta meg a kezem Lauren és a hintaágy felé húzott. - Mesélj!
Leült, én pedig a szoknyámat szorongatva helyet foglaltam, a lehető legmesszebb tőle.
Ez nekem nem megy. Valamiért nem megy.

- Hát... izé... - hebegtem.
- Naaaa! - dőlt az ölembe.
Kiskorunkban is csináltunk ilyeneket, de... most... másabb...
- Álomba illő életem volt eddig - kezdtem a mesélésbe. - Álomsuliba kerültem, híres voltam, sokat pasiztam, és én voltam a gimi énekese.
Most pedig mint látod itt ülök feléd hajolva, Nantucketben.

Lauren párszor megrebegtette szempilláit, aztán jobban szemügyre vettem. Nem ilyen sötét hajra emlékeztem... és a szeme sötétebb volt. A szeme alatt mosolyráncokat fedeztem fel. Tekintetem az ajkaira kanyarodott. Mosolygott. Miattam.
- Itt van - tette le Clara a tál palacsintát, és vissza is ment a házba.
Motyogtam valami "köszi"-szerűséget, aztán megint Laurent néztem.

- Nem... eszünk? - kérdeztem remegő hangon, mire megfogta a tarkóm és lentebb húzott.
- Gyönyörű vagy, Camila.

Tudom, nem vagyok valami hű-de-profi a történetírás terén, de próbáltam a lehető legjobban kifejezni mindent, de hajnali 3-kor elég nehéz...
Mindenesetre tudom, hogy TUTI kevés ember fog olvasni, de ha már felfedezel, és tetszik a sztori, kérlek mutasd ki valamilyen formában!
Folytatás következik hamarosan...;)
-A