Ébredő Múlt

21.

Camila szemszöge

- Mindent el fogunk követni, hogy a beavatkozás sikeres legyen - veregette meg a doktornő apám vállát még egyszer. Anya gyengén féltékeny pillantásokat lövellt a nő felé, de ő egyáltalán nem látta, sőt, szerintem nem is érdekelte. Félve figyeltem a történéseket a hordágykocsiról és a rettegés átvette a hatalmat a testem felett.

Ekkor arrébb sétáltak, és halk pusmogásba kezdtek. Az ablak felé fordítottam a fejem. A negyedik emeleten vagyok, a műtő előtt. És minden fehér. Az utcákon pedig minden szürke. Ennél szarabb napom már nem is lehetne. Elkezdett esni az eső. 

A családom felém fordult, Sophie arcocskáján pedig könnyek gördültek le.
Azt hiszem, meg fogok dögleni.

- Hát, sok szerencsét! - kiáltotta apám, miközben lépkedni kezdett felém. Anyám megforgatta a szemét és lehalkította őt. - Tudom, hogy erős vagy, kincsem. Az én kicsi Camilám maradsz, úgy, ahogy vagy. Örökre az én kicsi Camilám maradsz.

Hangja remegett, ahogy én is. Nagyon féltem.

- Szeretlek - súgta és szoros ölelésbe vont. Utat engedtem a könnyeimnek. - De azért ne izéld össze az ingemet. Nem szeretem, ha könnyes. Csak viccelek, na.

Elengedett, anya megsimogatta az arcom, Sophie megpuszilta a homlokom, a doktornő pedig lesütött szemekkel elkezdett a műtő irányába tolni. Mindhárman integettek felém.

Beértünk a műtőbe.

- Fájni fog? - csúszott ki a számon ez a hülye kérdés, amit egyből megbántam. Szerintem idiótának fognak nézni, ugyanis a doktornő eltűnt és 5 másik doktor volt velem.
- Dehogy - lépett felém egy szőke doktor. - Lazulj el.

Rám tett egy maszkot, tudtam, hogy most el fognak altatni. Kábultan pislogtam, Lauren befészkelte magát az elmémbe, és pihegni kezdtem. Szemem lassan lecsukódott. Már nem éreztem semmit. 

Egy fehér felhőn találtam magam. Ültem.
- Lauren? - reménykedve szólítottam, de sehol semmi. Vagy inkább... sehol senki. 

Azonban egy ismerős hang csapta meg a fülem.
- Szia, Camila - Keith huppant le mellém vörös szemekkel.
Riadtan felkaptam a fejem.
- Ne aggódj, nem bántalak! - védekezően felemelte a kezét, és le is eresztette. - Szeretnék bocsánatot kérni. Nem téged akartalak eltalálni.
- Tudom, Keith, de akkor sem lenne jobb a helyzet, ha például Normanit találod el. Miért ölted meg magad? - súgtam, és éreztem, ahogy mellkasom hullámozni kezd a zihálástól.
- Legalább véget vethettem a szenvedésnek - szomorú szemekkel hátradőlt a felhőn. Én is így tettem.

- Mondd, hol vagyok? - fordultam felé félve. - Meghaltam?
- Ami azt illeti, lehet. Vagy éppen küzdenek az életedért.
Beleborzongtam a gondolatba. Keith bíztatóan rám mosolygott, amit elég furának véltem. Összképe halványodni kezdett, és én próbáltam megkapaszkodni benne, hogy ne hagyjon itt, de már eltűnt. 

- Camila - a nevem hallatára megpördültem és egy számomra ismerős, mégis ismeretlen öregembert pillantottam meg.

- Szeretnék neked mutatni valamit - a válaszomat meg sem várva dobbantott egyet a felhőn és egy ösvény nyílt meg előttünk. Elkezdett sétálni, én pedig követtem.

- Nézd - biccentett egy hosszú felhőre, amin az én nevem volt. Lábnyomok voltak rajta, egyre nagyobbak, és... volt, ahol kimaradt pár lábnyom.
- Én... ezt nem értem - mondtam, mire ő felnevetett.
- Amikor gyenge voltál, és úgy gondoltad, nem bírsz tovább menni, az ölembe kaptalak - simított ki egy tincset az arcomból. - Büszke vagyok rád, és örülök, hogy végre láthatlak.
- Ez mind szép és jó. De te ki vagy? - kérdeztem.

- Én vagyok a nagyapád, Camila. Mindig is itt voltam számodra.

Letöröltem az épp kicsorduló könnyeim, miközben nagyapám megölelt. 
- Mennem kell - súgta, és egy aranykapu felé bökött. - Jössz velem?
- Ha ott átmegyek, már nem tudok visszafordulni, igaz?

Szótlanul bólintott.

- Én még... még várok egy kicsit. 
- Ugyan már, nincs sok időnk! - sürgetett. - Jössz, vagy sem? Nem érné már meg visszamenni oda, abba a szörnyű világba, Camila. Nem fognak megmenteni. Beteg vagy. Későn diagnosztizálták. Fogadd el.

Tettem egy lépést a kapu felé és megtorpantam. 

- Menj! - intettem a papámnak, ő pedig kissé csalódottan nézett rám. - Én még gondolkozom ezen.

- Tudom, hogy jól fogsz dönteni! - kacsintott, és ahogy átlépte a kaput, teste foszlányokká vált.