Ébredő Múlt

20.

- Camila, ébredj. Idő van... - súgtam fájdalommal teli hangon.

Camila forgolódni kezdett a karjaim közt, én pedig kisepertem az arcából az odatapadt hajszálakat.
- Lauren? - nézett fel, meglepett arckifejezése elég fura volt számomra.
- Itt vagyok, kincsem - mondtam egy keserű mosollyal az arcomon.

- Lauren. Azt hiszem, meghaltam.

- Tessék? - értetlen kacagásba kezdtem, mire ő egy sértődött fújtatás közben lassan megrázta a fejét
- Meghaltam, Lauren. Legalábbis, nélküled már csak létezni fogok, ha egyáltalán élek még a beavatkozások után.

- Persze, hogy fogsz élni!! - keltem ki magamból. Camila összeráncolt homlokkal nézett a szemembe és folytatta a mondandóját.

- Ma elveszítelek, azt hiszem, végleg. Minden kapcsolatot meg fogunk szakítani, mert én nem szeretnék távkapcsolatot. Boldoggá teszel, boldoggá tettél - hüppögött. - És boldoggá fogsz tenni.

Tekintete a gyűrűjére siklott, majd az én gyűrűmet kezdte el pásztázni.

- Ez is egy emlék a többi közül, Lauren. De ez itt... - biccentett a gyűrűnkre. - Ez kézzelfogható emlék. Ez nem fog változni. De azok, amiket együtt átéltünk... azokat az emlékeket szép lassan el fogom felejteni, vagy csak egy részüket, és már egy teljesen más dologra fogok emlékezni, mint ami történt. Vagyis... remélem érted, miről beszélek.

Némán, reszkető mellkassal bólintok. Szomorú szemekkel mosolyog és megcirógatja a kézfejemet.

- Nincs sok időnk.

Lesütött szemmel kikeltünk az ágyból, gondosan összehajtogattuk a vékony lepedőt és a takarót, majd hanyagul rájuk hajítottuk a párnákat és elhelyeztük az íróasztal mellett lévő dobozba.

- Soha nem gondoltam, hogy egy pakolás ennyire megszakítja a szívemet - mondta Camila őszintén, mire az én szívem is meghasadt.
- Én gondoltam, mivel ugyanígy éreztem, mikor először elhagytál.

Ajkai szétnyíltak a döbbenettől és sok-sok érzelem futott át az arcán. Végül megviselt, karikás szemeit kezdte dörzsölgetni és ásított egy hatalmasat.

- Egy óra és indulunk - sóhajtozott, és könnyekkel küszködve felém fordult.
- Kakiii, Kakiiii! - rontott be a szobába Camila húga.

A becenév hallatán akaratlanul is felnevettem.
- Hányszor mondtam, hogy ne hívj így?? - dorgálta meg húgát.
- Camzi, mi a baj? - sipítozott Sophie és gyorsan megtörölgette a nővére arcát, amit én mosolyogva néztem végig.

- Jaj, kincsem, nincs semmi. Tudod kicsit megvisel ez a sok költözés. De így jobb lesz minden, igaz? Minden visszaáll a régi kerékvágásba, találsz majd új barátokat, ahogy én is. Apunak is nagyon kellett ez a munkahely... megérdemeljük, hogy elmehessünk  - már nem is a húgához beszélt, hanem magát nyugtatgatta. Elkeserítő látvány volt, ahogy ott kuporog a földön és talán darabokra hullik a testvére karjai között.

- New York szép hely? - ábrándozott Sophie. 

New York? Erről egy kurva szót sem hallottam! Az legalább 6 órára van innen autóval!

- Biztos vagyok benne, bár Nantucket jobban tetszett - pillantott rám.
- És nagyon messze van?
- Naaagyon - húzta el Camila ezt az egyetlen szócskát. - Ami azt illeti, olyan 300 mérföld.

A kislány álla leesett, ahogy az enyém is.
Camila nem is lesz annyira messze tőlem. Oké, mégis. De lehetne akár egy másik kontinensen is. Ami valljuk be - kurva szar érzés lenne. Így is teljesen lerombolt ez a dolog lelkileg. Camila sem tud most az örömtől ugrándozni. De a sors ezt hozta, és nem tudunk ellenkezni. Nem a menzán vagyunk, ezt nem lehet arrébb tolni. Vagy éhen maradsz, és gyászolod magad, amiért makacs módra elutasítod a kaját, vagy csak... csak elfogadod.

Igen, fura hasonlataim vannak. Tudom, nem kell szóvá tenni. 

- Nemsokára látni fogok jó magas házakat? - Sophie szája olyan szinten mosolygott, hogy már a füléig ért. - De király! Te is örülsz annak, hogy elköltözünk?

Nem figyeltem már a beszélgetésükre, de ahogy egyszerre rám néztek, tudtam, a kérdés most pont hozzám szól.

- Izé... - vakargattam a tarkómat. - Nem annyira. Hiányozni fogtok... nagyon.
- Te is nekünk, Laur! - pattant az ölembe és hüppögni kezdett.

Sophie sír?

- Elköszöntél már a másik Sophietól? - fordultam mosolyogva Camilához, de ő némán, összeszorított ajkakkal megrázta a fejét.

- Nem bírok elköszönni. Olyan jó osztálytárs... volt. Rebekától meg nem is akarok elköltözni - állkapcsom kicsit megfeszült a név hallatán. - Tőled köszöntem el egyedül, meg persze Shawntól. Tőle kötelező. Szinte ő volt a legjobb fiú barátom. Ott volt nekem ő is, amikor Keith meglőtt engem. Borzasztó volt...

Elhúztam a számat.
- De legalább már nem jelent senki számára sem veszélyt, eltette magát láb alól, és...
- De nem kellett volna megtennie! - vágott a szavamba. - Soha. Ne. Add. Fel. Ha hibázol, vállald fel. Még ha ára van, akkor is. 
- Hetekkel ezelőtt még nem így gondolkodtál - óvatosan végighúztam mutatóujjam a pulcsija ujján.

Mélyen felsóhajtott.
- Hiba volt. Felvállalom, de nem mindenki előtt. Akinek nincs hozzá köze, nem tud róla - mondta és sóhajtott még egyet.

Sinu lépett be az ajtón.

- Nem szeretnék ünneprontó lenni, de hamarabb indulunk... ami azt illeti, most.
Camila kétségbeesett szemei megrémisztettek engem. Összenéztünk, majd az anyjára néztünk. 
- Csak még 5 perc - mondta Camila és elcsuklott a hangja.
- Fiatalok, csak 5 perc! - Sinu elhagyta a szobát, majd visszafordult. - Camila, hozd le azt a dobozt, kérlek szépen. 

Rábökött arra a dobozra, amibe pár perccel ezelőtt raktuk az ágyneműt.
Némán bólintott a MÉG barátnőm és felkapta a dobozt.
- Soha nem fogom ezt a takarót kimosni, az biztos - súgta és nyomott egy puszit az orromra.

Sophieval maradtam. Felém fordult.
- Camz nagyon szeret téged, Lauren - duruzsolta és újból befészkelte magát az ölembe. - Te vagy a legjobb barátja is. Meg szereted. Ez tök jó. De szegény sokat sírt miattad. 

Odafigyelően hallgattam a kislányt.

- Indulunk - rántotta ki játékosan Camila Sophiet az ölemből és én is mentem utánuk.
Leértünk a ház elé és Alejandro még nagyban pakolta a dobozokat.
- Várj anya, bent felejtettem valamit! - Camila megfogta a kezem és együtt futottunk vissza a házba.

- Csak azért jöttünk vissza, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy ez van - fátyolos tekintetemen keresztül láttam, hogy a könnyeit törölgeti.
- Minden rendben, Camila. Elfelejtjük egymást. 

Előkaptuk a telefonunkat és a létező összes közösségi médiáról letiltottuk egymást.
Szomorúan felnevettünk és megcsókolt. Utoljára.

Egy hosszú, érzelmekkel teli csókra számítottam. Nem működött. Gyorsan szétrebbentünk és visszakísértem az autóhoz, ami már dugig volt dobozokkal.

Camila beült, ahogy mindenki más is.
Halk zokogásba kezdtem, és néztem, ahogy az autó berregésbe kezd, és a családtagok integetnek felém. Az autó elindult.

Karla Camila Cabello Estrabao, megint kiléptél az életemből. És talán végleg. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer visszajössz.