Ébredő Múlt

2.

- Camzi! - sikkantott fel a még 7 éves Lauren. - Gyere!
Azonnal rohantam.
Egy kartondoboz mellett guggolt, szinte már sírt.
- Itt egy cica - bökött a dobozból kikukucskáló vörös cicusra.
- Oh... és... miért? - ráncoltam a homlokom.
- Honnan tudjam, Camz?! - csattant fel.
Felcsillant a szeme.

- Van egy ötletem! - ajkaira félmosoly húzódott.
- Figyelek, Laur.
- Olyan magányosnak tűnik... tartsuk meg! - állt fel.
- Jó! - kezdtem el ugrálni, és begaloppoztam a házba.
- Mi legyen a neve? - gondolkoztam hangosan.
Pablo... IGEN! Ez illik hozzá... de azért remélem fiú.

Egy tálkát magamhoz fogtam, egy doboz tej kíséretében és kifutottam a kertbe. Beraktam a tálkát a dobozba, és tejet öntöttem bele.
- Egyél, cicus - gügyögte Lauren a cica fejét vakarva.
- Hagyd, mikor eszik - csaptam rá a kezére.
- Camziiiii! - vinnyogott.

- Camila! Camila! - Lauren monoton, csalogató hangja bejárta az egész fejemet... aztán észrevettem, hogy az arcom előtt lóbálja a kezét.

- B...Bocsánat - sütöttem le a szemem.
- Baj van?
Szótlanul megráztam a fejem.
- Akkor egyél még - mosolygott, és egy újabb palacsintát vett le a tányérról. Nutellás...a kedvencem.
- Szó szerint a szádba kell rágni mindent? - kérdezte, és csilingelő nevetése az egész udvart bejárta.

- Te már fél órája bemutatkozol?! - hajolt át apa hitetlenkedve a kb. 130 cm magas kerítésen, majd meglátta Laurent és egyből megenyhült.
- Látom van egy új barátod - jegyezte meg vigyorogva.
- Apa, ő Lauren - forgattam meg a szemem.
- L...oh... i...izé... szia Lauren! - hebegett apa, aztán sarkon fordult és besietett a házba.

Még egy percig a telkünkön álló hintát bámultam, majd Laurenhez fordultam, aki még mindig az ölemben feküdt.
- Bemehetek hozzátok? - kérdeztem, és kisimítottam az arcába hullott tincseket, amiket a júniusi szél fújt oda.
- Gyere - Lauren megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és befutott az ágyba, velem együtt.

- Siess Camz, mutatok valamit - a régi becenevem hallatán összeszorult a gyomrom, de én továbbra is mosolyogtam. Levettük a cipőinket és ő egy számomra már ismeretlen szoba felé ráncigált. - Ez fáj - kaptam el a kezem.

- Ne haragudj.
Bementünk a szobába, én pedig végigsimítottam az őszibarack színében pompázó falakat.
- Szép - súgtam magam elé.
Az ablak előtt volt az íróasztal, attól balra egy kétszemélyes ágy. Az ággyal szemben egy könyvespolc volt, aminek a másik fele már gardróbként szolgált.

- Ötletes - fordultam felé, majd tekintetem visszasiklott a könyvespolcra.
És...meg is akadt egy nagyon ismerős borítón. A naplóm.
- Lau... - kezdtem bele, de elakadt a szavam. A naplóhoz ugrottam, és kinyitottam. Rajzok. Lauren. Én.
Őrült lapozgatásba kezdtem. És ekkor megláttam egy számomra vadidegen írást.

"Nagyon hiányzol.
- L"
Továbbhajtottam.
"Bárcsak visszahozhatnálak...
- L"
És még egy lapot haladtam.
"Veled akartam leélni az életemet, Camila.
- L"
A kínos csendet zokogás váltotta fel.
Értetlenül felpillantottam a kis füzetből...bár ne tettem volna.
Lauren az ágyon ült, arcát a tenyereibe temetve.
A naplóm a földön landolt. Kicsúszott a kezeim közül...akárcsak Lauren.

Letérdeltem elé, és a kezeit elvettem az arca elől.
- Lauren... mit jelentsen ez? - fúrtam tekintetem az övébe.
- Sajnálom - ennyit tudott mondani.
Smaragdzöld szemei vérben álltak, a könnyek egymással versenyezve gurultak le az arcán.
- Mire véljem ezt? - vettem két kezem közé az arcát.
- Sajnálom - mondta még egyszer.
- Hé Lauren... hé... nyugi - csitítgattam.
- Én... - szipogott, de nem engedtem szóhoz jutni.

Szorosan magamhoz öleltem, és mindenféle nyugtató szavakat mormoltam a fülébe. Mikor elengedtem, az arcát már mosoly díszítette. És el is pirult. Kicsit...nagyon.
- Camila... - szólított elcsukló hangon.
- Mondd, Lolo.
- Nem tudom, mit érzek - hangjában éreztem a fájdalom és az őszinteség keverékét.

- Hiszek neked - súgtam neki, és simogatni kezdtem az arcát. - Nyugodj meg.
Megremegett az ajka.
- Szeretlek - sütötte le a szemét. - Nagyon.
- Én is téged - húztam halvány mosolyra az ajkaim.
Hátrébb ült, és behúzott maga mellé az ágyra.
- Olyan rég voltál már mellettem... - túrt hajába a plafont bámulva.
Hozzábújtam és átöleltem. Mélyen beszívtam az illatát. Kókusz. A kedvencem.
- Lolo... itt aludhatok? - búgtam a fülébe.

Szembefordult velem és az orrunk összeütközött.
- Nyugodtan - vont vállat.
Hátat fordítottam neki.
- Hiányoztál - fúrta a vállamba az arcát.
- Te is.
Pablo sétált be a szobába.
Nyávogva ugrott be közénk.
- Pablo, ne most - dünnyögte Lolo.
- Hagyd - tettem át magam mellé a doromboló macskát.
- Oh igen? Szóval féltékennyé próbálsz tenni? - játszotta a sértődöttet.
- Nem... talán - kuncogtam.
Csend. Mély csend. Nem az a kínos, hanem az a... kellemes.
- Leugrunk a partra? - csúszott ki a számon.
- Igeeeeeen! - ugrált az ágyon, mint egy kislány, akit a szülei épp az állatkertbe visznek. - És fagyizzunk! Vagy... együnk vattacukrot... vagy... jégkása! Nem! Együnk gyrost!

- Shhh, Lauren, nyugi már! - nevettem fel újból.
- Elviszlek a kocsimmal! - pattogott tovább, rám se hederítve.
- Jó! - vetettem rá magam. - De ne haljunk meg, légyszi!
- Nem vagyok olyan rossz vezető - csapott a fenekemre.
- Induljunk - lóbálta meg a kocsikulcsot.
Karját a vállam köré vezette és így mentünk ki a kocsihoz.
- Lauren nekem...szólnom kell anyáéknak... - kaptam észbe, mikor ő beszállt a kocsiba.

- Miért? Olyan nagy baj, hogy egy 19 éves csajozógép elrabol? - villantott egy félmosolyt.
- Amúgy - torpantam meg. - Mióta vagy te csajozógép? Már nem tetszik Zac Efron? - vonogattam a szemöldökeimet.
- Jézusom, fúj, Camz! - hangoskodott. - 3 éve jöttem rá. Talán túl sok fiúval voltam együtt és egy életre elegem lett belőlük - rántott egy nagyot a vállán.
- Értem... - mondtam és beharaptam az alsó ajkam.
Bökd ki. Gyerünk! - bíztattam magam.
Biszex vagy. Nem nagy cucc.
- Inkább ne menjünk - sóhajtottam fel.
- Te meghülyültél? Miért ne mennénk?! - kerekedett el a szeme, aztán elvigyorodott. - Szaladj át fürdőruháért! - kacsintott.
Úgy tettem, ahogy mondta.
- Anya! - szóltam neki. - Megyünk Laurennel a strandra.
- Oké kicsim - bámulta a tévét, aztán hirtelen rám tekintett. - HOGY KIVEL?!?!

- Laurennel - közöltem nemes egyszerűséggel.
- TE JÓ ÉG! ŐK MÉG MINDIG ITT ÉLNEK? - dobálózott a kérdéseivel és sírni kezdett.
- Anya én megyek - öleltem meg.
Felszaladtam a szobámba és előkaptam az egyik bőröndömből a fehér bikinim. A tükör elé állva végignéztem magamon és a kezemben lévő bikinin, és egy önelégült mosollyal elhagytam a szobát, aztán a házat is.
- Azt hittem, meghaltál - forgatta meg a szemét. - Na, gyere!
Bepattantam az anyósülésre.
- Hm... biztos jól nézel ki benne - smaragdzöld szemei játékosan néztek rajtam végig újra és újra.

- Hidd el, jól áll rajtam - nyújtottam ki a nyelvem.
Lauren fejcsóválva beindította a kocsit és a motor lágy morgásba kezdett.
20 perc alatt a tengerparton kötöttünk ki. A csomagtartóból elővett egy zafírkék bikinit.
- Csak utánad - nyitotta ki egy öltöző ajtaját.

Beléptem, utánam pedig ő.
- Nos... - ültem le, kínosnak tartva a helyzetet.
Camila, kiskorotokban is öltöztetek együtt. Mi a franc bajod van? - harcoltam magammal.
- Mondanom kell valamit - kaptam el a tekintetét. Ledobta mellém a bikinijét, és elfordította a zárat, ami hangosan kattanva jelezte, hogy a fülke ajtaja zárva.
- Hajrá - dőlt a fülke oldalának és bíztatóan mosolygott.
- Lauren, én... - nyeltem egy nagyot. - Biszex vagyok.
Kikerekedett szemekkel figyelt, de én nem tudtam a tekintetét állni.

Állam alá nyúlt és megemelte a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Camz... bátor vagy - motyogta, és közelebb hajolt.
Egyre közelebb... addig, míg ajkaink egymáshoz nem értek.

-||-

Sziasztok! Nagyon sokat kinlódtam ezzel a résszel, szóval szeretném ha tudnátok, hogy próbálkoztam. Remélem tetszik! Nem tudom, mikor hozok új részt, de igyekszem. ;)
Minden jót,
-A