Ébredő Múlt

16.

- Köszönöm mindenkinek, hogy meglátogattatok - néztem a barátaimra, nevükön szólítva Blakere, Sophiera, Laurenre, Shawnra, Normanire és Harryre.

- Ezen igazán nincs mit köszönni - vágta rá Normani; emiatt örömkönnyek szöktek a szemembe.

- Nem hiszem el, hogy ti egy olyan balfaszt szerettek, mint én! - csuklómmal letöröltem az éppen kicsorduló könnyemet és elnevettem magam.

- De bolond vagy - morgott Harry és Shawn egyszerre.

- Holnap végre hazamehetek - sóhajtottam fel.

A többiek heves bólogatásba kezdtek.

- Végre, végre, végre!

Lauren mosolyogva lépett mellém és nyomott egy apró puszit a homlokomra.

- Azóta sem mondtad el, hogy mit akart Rebeka - kérdő tekintete szinte lyukat égetett rajtam.

- Úgy gondolom, rám tartozik és Rebekára.
- Na ezt most hagyd abba! - Normani kikelt magából és úgy nézett ki, mint aki mindjárt fegyvert ránt rám.

Mondjuk nem lenne jó, ha egymás után már kétszer meglőnének ebben az évben.

- Tudtad, hogy Keith bedilizett és lelőtte magát? - ült le az ágyam szélére Harry vihogva.
- Nem - kerekedett el a szemem.
- Hát... most már tudod.

- Harry, te barom! Ez nem vicces! - Normani tarkón csapta a fiút, aki már egyáltalán nem szórakozott annyira jól.

- De hát minusz egy köcsög - forgatta meg a szemét Harry, ezért Normani még egyszer megcsapta. - Jól van már, te vadállat!

1 perc néma csenddel megadtuk Keithnek a tiszteletet. Barátaim gyorsan elköszöntek és kiszállingóztak a kórteremből. Lauren még maradt, hogy mondhasson nekem valamit.

- Szeretlek - tűrt a fülem mögé egy kósza hajszálat mosolyogva. - Holnap jövök érted.
Szótlanul magamhoz öleltem és mélyen beszívtam az illatát. 

- Köszönöm.

xxx

Barátnőm felhúzta a kis bőröndöt a lépcsőn, megcélozta a szobámat és a tükröm alá állította meg.

- De rég voltam itt - nevetett fel. Ekkor magához húzott és megcsókolt. Bizonytalanul, de visszacsókoltam.

- Mi a baj?
- Valamiért úgy érzem, mintha még utálnál.
- Ne érezd azt, kérlek... - simította végig az arcom.

A bluetooth hangszórómat kezelésbe vette és elindított egy elég furcsa dalt.

- Hihetetlen vagy, Jauregui - ráztam meg a fejem nevetve.
- Igazán, Cabello? - Lauren közelebb lépett, derekamra vezette a bal kezét, másik hatalmas tenyerébe pedig beleillesztette az én pici kezem.

- Nem is így kell lassúzni - forgattam meg a szemem.
- Csendet, na. Próbálkozom! - csitítgatott, majd mivel látta, nem járt sok sikerrel, elengedte a kezem és átölelte a derekam. 
- Erre a zenére nem is lehet lassúzni - folytattam a beszédet és vállára vezettem a kezeim. Lauren mérgében erőszakosan megcsókolt és derekam az övéhez szorította.

- Szar a zenei ízlésed - vigyorogva beharaptam az alsó ajkát. - De azért elmondhatod, ki énekli ezt a dalt.
- Ez kérlek szépen a Black Flies, Ben Howardtól - halványan elmosolyodott. 

Már nem is figyeltünk a zenére, csak álltunk és egymás szemét fürkésztük.  Zöld a barnát...barna a zöldet... Felsóhajtottam, és Lauren is így tett.

- Köszönöm, hogy vagy nekem Camila - támasztotta homlokát az enyémnek. 

♪I don't wanna beg your pardon, and I don't wanna ask you "Why?"♪

♪But if I was to go my own way, would I have to pass you by?♪

♪I don't wanna beg your pardon, and I don't wanna ask you "Why?"♪
♪But if I was to go my own way, would I have to pass you by?♪

- Szeretlek. Te vagy az egyetlen, aki mellett sosem szorongok. Az egyetlen, akivel bármikor bármiről beszélhetek - magyarázkodott Lauren. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, ezután egy könnycsepp le is gördült arcom bal felén. Mosolyogva letörölte azt, és folytatta.

- Szeretem, hogy fenekestül felforgattad az életemet, és miután mindezt megtapasztaltam veled, többé nem tudnék nélküled élni. Tudod, Camila, sok minden történt velem. És mégis, ha válaszolnom kellene a kérdésre, hogy mi volt a legjobb, legszebb az életben, ami eddig történt velem, egyértelmű lenne a válasz. Mert a legjobb, legszebb, ami történhetett velem, az nem egy esemény, vagy egy hülye nyári buli. Nem valami, hanem valaki. Akinél szebb és jobb nem történhetett volna velem. Te vagy.

- Lauren... - szóltam elcsuklott hangon, mikor megszólalt Amber Runtól az I Found.
- Hihetetlen vagy, de tényleg - szipogtam és gyengén a vállába bokszoltam. - Tudod, hogy kell megsiratni. Megnevettetni. Megmosolyogtatni. Túl jól bánsz velem és nem érdemlem meg.

Éreztem, hogy a hasam öklömnyire zsugorodott. Félve kapkodtam levegő után. Közelebb húztam Lauren fejét és orra súrolta az enyémet.

- Félek, hogy elveszítelek  - sütöttem le a szemem és szinte már kapaszkodtam nyakába.
- Ne félj, Camila.
- De félek. Te vagy a mindenem. És tudod, mid marad, mikor mindent elveszítesz? - hebegtem.
- Semmid - felelte egyszerűen. 
Remegve bólintottam.

- Basszus, Lauren. Akarom az ünnepeket és a születésnapokat, a szorgos időszakot és a lusta hétvégéket. Szeretném kis...apró mogyoróvajas ujjacskák nyomát látni a szobák ablakán. Kellenek nekem a családi viccek, a viták, minden, amit csak el tudsz képzelni. Azt akarom, hogy közös életünk legyen. Szeretnék gyereket, veled, tőled. Szeretnék melletted felnőni végleg, mégis gyerekként viselkedni. Belegondoltál már az egészbe, őszintén? Hogy milyen lenne egy közös vacsora, vagy  megajándékozni egy gyermeket, vagy simán csak elvinni a kutyát sétálni a gyerekünkkel, akit sajátodnak hívhatsz? Elképzelted már, milyen őszintén mosolyogna minden egyes alkalommal, ha becéznénk őt? Minden este mesét olvasnánk neki. Hétvégénként együtt sütnénk. Felnevelnénk. Együtt. Felkészítenénk arra, amit az élet felkínálna neki a későbbiekben. És elérnénk, hogy jól döntsön. Ott lennénk neki a legrosszabb időszakokban. Az első barát elveszítésekor. Az első szakításnál. Ott lennénk neki, és foglalkoznánk vele. 

- És még te mondod, hogy hihetetlen vagyok... - mondta halkan és a szemembe nézett. - Te vagy a hihetetlen.

Szoros ölelésbe húzott, illata megcsapott, én pedig csak jobban megszédültem.

Féltem. Nem akartam elveszíteni.

_______________________
Csak én sírok?🙃

2018. 11. 17.
Szombat
9:48