Ébredő Múlt

13.

Camila szemszöge

Nevetve sétáltam, miközben a keze után nyúltam.

Rebeka egy könnyű mozdulattal ellökött magától.

- Semmi közünk egymáshoz, remélem tudod... - mondta, miközben a főtéren ácsorogtunk.

Egy nagyon ismerős arc közeledett felénk.

- Sajnálom - sütöttem le a szemem, mikor megláttam Laurent az utcán.

Elsétált mellettem. Levegőnek nézett. Így is a sírás határán voltam. De most, hogy rám se nézett, rájöttem, mekkorát hibáztam.

Megpördültem és Lauren után siettem.

Ez az egész össze van kuszálódva. Mint egy félbehagyott festmény, vagy az épphogy grafittal borított lap félig leradírozott része. Bonyolultabb, mint a matematika. Kiszámíthatatlanabb, mint a legveszélyesebb bérgyilkos.

- Lauren! - hangom vészesen szelte át az így is eléggé hideg levegőt.

Ekkor hátranézett a válla fölött, majd léptein gyorsított.

Egy magas, egyszerűen tökéletes, szinte megkaphatatlan külsejű fiú kézenfogta és sétáltak tovább. Mint egy szerelmes pár.

Összerogytam és ordítva hagytam, hogy a sötétség felemésszen.

Könyörgöm, miért álmodok ilyenekről, ha egyáltalán nem szeretem Rebekát?

- Camila? - rázta a vállamat apa.
- Nem akarom... - sírva ellöktem szerető szülőmet magamtól és a takarót a fejemre rántottam.
- Megértem, hogy szomorú vagy.

Hangján érződött, hogy teljesen magába roskadt. Egyenesen utálta, mikor valaki sírt a házban.

Nem az az érzelgős apuka. De mégis kitart mellettünk.

Borzasztóan fájt a hasam. Napok óta alig ettem.

- Hatalmas hibát követtem el... - tudtam, hogy apa már elhagyta a szobat, de egyszerűen lehetetlen volt már magamban tartani mindent.

- Egy barom vagyok - szorítottam össze a fogaim. - Egy idióta, naiv pöcs...

Éreztem, hogy az utolsó idegszálam is elpattan. Szerda van és inkább itthon maradok. Én tuti nem megyek iskolába ilyen zombi fejjel.

A szobámban elhelyezkedő, lepedővel letakart tükör felé vezettem a tekintetem.

Megállapíthatatlan gyorsasággal lerántottam és gúnyosan a tükörképemre mosolyogtam.

- Büszke vagy magadra, Camila? - szemeztem magammal. - Egy kibaszottul rossz döntés miatt elbasztál mindent.

Undoromban elkapott a hányinger. Gyomorforgató látvány voltam.
Egykor még boldogan ugráltam a tükör előtt. Örültem magamnak.

De azt hiszem, engem is utolért a karma kereke.

Hálóingem alá nyúltam, sziszegve húztam végig az ujjaim a viszonylag friss hegeken.

Nem elég, hogy gerinctelen vagy, de még gyáva is - gondoltam magamban.

Tisztában voltam azzal, hogy saját magam ócsárlásával egy lépést sem fogok majd haladni. De egyszerűen nem láttam egyetlen pozitív jelet sem, amibe megkapaszkodhattam volna.

Mondhatnám, hogy nem láttam az alagút végét... de túl kliséssé tenném ezzel az így is elég magas szinten klisés szerelmi életem.

- Kapd össze magad, Camila - anyám parancsoló hangja megtörte a csendet. - Meghívtak minket a Jaureguiék egy grillpartira.