Ébredő Múlt

19.

Lauren szemszöge:

Hetek óta még csak pihenni sem bírtam. Mindvégig azon kattogott az agyam, mi lesz Camilával? Mi lesz velem? Mi lesz velünk?

El fog költözni. Vége lesz a kapcsolatunknak... és én ezt nagyon nem akarom. Legszívesebben mennék utána.

- Anya, miért sír Lauren? - fordult Taylor anya felé, aki csak leintette.
- Hagyd most békén. Egyedül szeretne lenni.

Persze. Egyedül, Camilával.
Felsóhajtottam és szomorú mosollyal az arcomon közöltem a családdal, hogy nem kérem az elém kikészített ebédet. Felcammogtam az emeletre és teljes erőből becsaptam magam mögött az ajtót.

A fájdalom elképesztő sebességgel nőtt a mellkasomban, éreztem, ahogy az agyam is elborul. Ma fogok vele utoljára találkozni.

Camila - 12:32
Kérlek ne haragudj rám. ☹☹

Lauren - 12:33
Hagyjuk. Mikor indultok?

Camila - 12:33
Este nyolckor.

Könnyeimnek szabad utat engedtem és kiültem az ablakba. Camila lehet észrevette, ugyanis a telefonom rezegni kezdett. Üzenetem jött.

Camila - 12:41
Nem akarsz átjönni?

Átbújt a függöny mögül és a zárt ablakból bámult az irányomba.
Láthatóan megráztam a fejem.

Lauren - 12:42
Nem érzem magam jól.

És ezzel nem hazudtam. De akkor is, mégis át akartam menni. Szótlanul lezároltam a telefonom és benyúltam a szekrényembe. Az egész tartalmát a földre sepertem és a ruhák közt keresgélni kezdtem, majd megtaláltam az ajándékot, amit Camila szülinapján akartam átadni; ami valljuk be, elég messze van (március 3.).

Felkaptam a kis dobozt és megforgattam a kezemben.

Át kell adnom ezt a gyűrűt, mielőtt lelép.

Még utoljára megforgattam a kis meglepetést a kezemben és idegesen beletúrtam a hajamba. Felsóhajtottam. Vegyes érzelmekkel felkaptam a dzsekimet és kisétáltam az udvarra, egyenesen a Cabello-ház irányába. Kínlódások közepette sikerült átmásznom.

Elindultam a hátsó bejárathoz, de egy ismerős hang elérte, hogy megálljak.

- Már vártalak, Lauren.

Megfordultam és Camila mogyoróbarna szemeivel találtam magam szembe.

- Én is vártam ezt a pillanatot... - motyogtam mosolyogva és közelebb léptem hozzá. Csuklójánál fogva magamhoz húztam és szorosan megöleltem.  Kicsit, olyan... törékenynek éreztem magam a karjai közt.

- Szeretlek - súgta a fülembe.
- Én is téged, nagyon.

Fájdalommal teli tekintettel nézett fel rám, én pedig könnyekkel küszködve végigsimítottam az arcán.

- Hiányozni fogsz... ígérd meg, hogy nem felejted el, ami köztünk volt - mondta és szomorúan megcsókolt.
- Hogy is tudnám elfelejteni? - ráztam meg a fejem.

Megborzongtam, elég láthatóan, mert Camila halk kuncogásba kezdett és elkezdett a ház felé húzni. Mikor beértünk, mindenhol összecsomagolt dobozokat láttam. A szívem összeszorult a látványtól, ahogy Camila végignézett a fölénk tornyosuló dobozokon.

- Én annyira sajnálom - sütötte le a szemét. - El kellett volna mondanom. Nem. Jobban kellett volna magamra vigyáznom. Vagy... csak többet kellett volna figyelnem magamra. Lauren, sajnálom.

- Ne sajnálkozz, senki nem tehet erről - nyugtatgattam és két sóhaj közt felsétáltunk a szobájába. Elterültünk az ágyán és a plafont bámultuk.

- Ez a vége? - kérdeztem. Tudtam, hogy érti.
- Úgy látszik, igen. Nem tudom, hogy túlélem vagy sem, de New Yorkban találtunk egy orvost és apu is ott kapott munkát, szóval... mindenképp el kell hagynom ezt a helyet.

Szótlanul hozzábújtam, és ő már reflexből a hajamat piszkálta.
Ráemeltem a tekintetem és ekkor tudtam, soha nem tudnék kiszeretni belőle. Ahogy bámulta a plafont és piszkálta a hajam... egyszerűen túl szép volt. Nem szólt semmit, ahogy én sem.

Meghallgattuk egymást; nem volt szükségünk már szavakra sem. Egyszerre emelkedett a mellkasunk. Egyszerre vettünk levegőt.

Összenéztünk és egy halvány mosollyal végigsimított az arcomon.
Hirtelen megéreztem, hogy valami nyomja a zsebem.

Az ajándék!

Felültem, mire Camila értetlenül nézett rám.
- Baj van? - aggódva megfogta a kezem.
- Sok baj van, de most nem arról van szó - poénkodtam.

Előhúztam a dobozt a farzsebemből.
- Hát... nem vagyok a szavak embere - hebegtem, majd Camila és a doboz közt váltogattam a tekintetem.
- Ezt a születésnapodra tartogattam - folytattam, és megvakartam a tarkómat.

- Ne szerencsétlenkedj már! - szólt Camila nevetve, én csak megforgattam a szemem.
- Na! Ezt a születésnapodra tartogattam, úgy gondoltam, örülnél egy ilyen kis... ajándéknak - hadartam és közelebb másztam hozzá. Felnyitottam a dobozka tetejét és szabad levegőt engedtem a gyűrűnek, amibe bele volt gravírozva egy szív és mellette a nevem kezdőbetűje.

- Ez... igazán egoista döntés volt, nem gondolod? - öltötte ki a nyelvét és felhúzta a gyűrűt a gyűrűsujjára. 
- Hát, visszakérhetem, ha szeretnéd - nyúltam a keze után. Ekkor észrevette, hogy rajtam is van egy ugyanolyan gyűrű, csak az ő betűjével.
- Nem! Nem adom! - szorította meg a csuklómat és nevetve megcsókolt. 
Visszacsókoltam, elengedte a kezem és egyre lassabban csókolt. 

Oxigénhiány miatt muszáj volt szétválnunk. Egymás homlokának támaszkodva kapkodtunk levegő után. 
- Ha tudnád, mennyire szeretnék maradni - mondta és becsukta a szemét. Légzése lassult, hátradőlt az ágyon és magára húzott.
- Pihenj.
- Csak ha te is pihensz velem, Lauren - dünnyögött. Mellé feküdtem és átkaroltam.
- Szép álmokat - pusziltam a hajába.
- Nálad szebb álom nincs - mondta utoljára, én pedig bekönnyeztem. 

Hátat fordított nekem és hallottam, ahogy lassan elalszik.
Amíg aludt, sokat gondolkoztam. Nem tudtam kikapcsolni az agyam, sajnos; pedig olyan jó lett volna. 

____________________________
Boldog karácsonyt🎄❄️❤️

2018. 12. 24.
11:31
Hétfő