Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

2.

Aznap este álmodtam.

Sosem álmodtam még, az éjszakáim egytől egyig álmatlan alvással teltek el. Az álom egyszerre volt ijesztő, különleges és rejtélyes.

Egy rózsakertben sétáltam. Fényárban úszott minden. A virágillat teljesen elbódított. Olyannyira, hogy először észre sem vettem a virágtenger közepén ácsorgó alakot.

Magas volt, hosszú fekete haja és sápadt bőre éles kontrasztot alkotott. Nekem háttal állt. Már éppen készültem megszólítani, amikor megfordult.

Sötét vonásai voltak és mélyen ülői szemei. Ahogy az a szempár az enyémbe fúródott teljesen elvesztem. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy attól féltem, ő is meghallja. A szám kiszáradt.

- Ki vagy te? – kérdeztem. – Hogy kerülsz az álmomba?

- Folyamatosan én járok a fejedben, nemigaz? – Elég volt megszólalnia, és máris megértettem, miért babonázott meg teljesen.

- Hiszen te...

Felébredtem. Hangosan ziháltam. Felültem, mélyeket lélegeztem. Az a fiú... Mi a fene volt ez?! Szinte biztosra vettem, hogy az ő hangját hallottam délután. „Olyan gyönyörű vagy."

Kimentem a konyhába, öntöttem magamnak egy pohár narancslevet. Az agyam végig azon kattogott, ami továbbra is rejtély volt: ki az a fiú? Megráztam a fejem, mintha így elűzhetném a körülötte keringő gondolataimat. Felhajtottam az üdítőt.

Visszamentem a szobámba. Éber voltam, mégis lefeküdtem. Behunytam a szemem. A szemhéjam mögött egy kép kezdett felderengeni. Ez megijesztett, de hajtott a kíváncsiság. Türelmesen vártam, amíg a kép kitisztult.

A látvány belém égett. A szemeim azonnal kipattantak.

Újra az a fiú volt. Ezúttal viszont magamat is láttam mellette. Lehunyt szemmel álltam előtte, az ajkamat felfelé tartva, mintha egy csókra várnék. Ő maga a vállamat szorította, és epekedve nézett le rám.

Ezt nem tűrhettem tovább.

Ismét a konyhában kötöttem ki, a gyógyszeres doboznál. Bevettem egy fél szem altatót.

Alig másztam vissza az ágyamba, máris éreztem, hogy vonzz magához az álom.

Ugyanott voltam, a rózsakertben. A fiú ugyanott állt előttem, mint mielőtt felébredtem volna.

- Megijedtél? – kérdezte. Beleborzongtam a hangjába. – Gyakran megesik.

- Ki a fene vagy te? – Semmi humorom nem volt jópofizni ezzel az alakkal. A tudat, hogy bár nem tudtam, ki ő, és mégis vonzódtam hozzá, megrémisztett.

- Ha elmondanám meg kellene ölnöm téged.

- Na, ne röhögtess! Mi a fenét keresel az álmomban, ha nem is ismerlek?

- Már hogyne ismernél. Engem minden ember ismer.

- Mi van?! – Hitetlenkedve néztem rá. Ő kifejezéstelen arccal bámult vissza rám. Kezdett megőrjíteni, hogy ennyire nyugodt, és mindenre volt válasza. – Akkor más kérdés, remélem, erre már válaszolni fogsz. Miután felébredtem, és lehunytam a szemem, téged láttalak magam előtt. Úgy értem, kettőnket. Együtt. Mintha... szerelmesek lettünk volna. – Belepirultam az utolsó mondatomba. – Miért látok ilyen képeket? És miért van az, hogy nem tudok szabadulni tőled?!

- Vágyódsz rám. Olyan érzelmeket táplálok irántad, amit ti, emberek, bizonyára szerelemnek neveztek.

Összeráncoltam a szemöldökömet. Egyre hihetetlenebb volt ez az egész.

- Szerelmes vagy belém? – Ezernyi más kérdést is feltehettem volna, mégis ez volt az az egy, ami megmaradt bennem.

A fiú elindult felém. Lassan haladt, mintha egy rémült őzikét próbálna megnyugtatni.

- Félsz tőlem? – kérdezte. Már egészen közel voltunk egymáshoz, lehelete az arcomat csiklandozta.

Megráztam a fejem. Nem voltam képes egy értelmes szót sem kinyögni. A szívem újra rohamtempóban vert, kapkodnom kellett a levegőt. A fiú elmosolyodott. Szívmelengető látvány volt az a halvány mosoly, ami kiült az arcára.

Kezeit a vállamon éreztem. Pontosan úgy, mint az imént látott képen. Orcáimat égette a pír. Vágyni kezdtem rá, az érintésére.

- Napsugár – suttogta a nevemet, miközben lehajolt. Normális esetben nem túl nőiesen megkérdeztem volna, hogy honnan tudja a nevemet. De nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire akarom, hogy megcsókoljon. Lehunytam a szememet, az ajkaimat enyhén csücsörítettem.

A várt csók azonban nem jött.

Kinyitottam a szememet. A fiú összeszorított ajkakkal hátrált el tőlem.

- Nem lehet. Megölnélek vele.

- Meghalnék, ha megtudnám a nevedet, és akkor is, ha megcsókolnál?

- Igen. Sajnálom.

- De ha ez így van, miért hallottam a hangodat a fejemben? Nem értek semmit, könyörgöm, mondj már valamit!

- Már így is túl sokat tudsz. Sajnálom. Egy nap még az enyém lehetsz. De ahhoz még várnom kell. – Intő mozdulatot tett felém, mire elsötétült a világ.