Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

25.

- Csapjunk a lecsóba! – kezdtem köszönés gyanánt, miután Szilveszter felvette a telefont. – Igazából az utolsókat rúgja az egyenlegem...

- Semmi gond. Már a fánkozóban sejtettem, hogy komoly bajok lehetnek nálad odahaza. Visszahívlak.

A hangja nem volt gúnyos, csak megértő. Másodperceken belül csörgött is a telefonom.

- Akkor kezdjük. Igen, valóban elég komoly gondok vannak otthon. – Felsóhajtottam. Még sosem beszéltem nyíltan senkinek a történtekről. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha soha senki sem ismeri a valóságot. – Nem éppen vidám történet.

- El tudom képzelni – felelte. A hangja nem árult el semmit. – Mondtam, hogy nem kell mindent most rögtön elmesélned.

- De az az igazság, hogy már nem bírom tovább...

A szalagavató napjától indítottam a történetet, amikor anya rosszul lett. Elmeséltem a kórházban történteket, azt, hogy hogyan halt meg. A temetésen részleteit sem hagytam ki. Végül a temetés utáni helyzetet is felvázoltam neki, kezdve az elvesztett barátokkal és pasival, befejezve az alkoholista apámmal és a komoly anyagi gondokkal. Mindent elmondtam neki. Mindent. Szó szerint. Ma találkoztam vele először, mégis úgy éreztem, feltétlenül megbízhatok benne. Neki bármit képes lettem volna elmesélni. Bíztam benne, és hálás voltam a figyelméért. Egyszer sem szólt közbe, hagyta, hadd meséljek. Mikor a végére értem, csak ennyit mondott:

- Szegény kicsikém!

- Ezt nem hiszem el!

Még mindig képes voltam csodálkozni azon, hogy ha apám elment kocsmázni, előtte kiürítette az itthoni készletet (ami természetesen végleg elfogyott). Hiába próbáltam megértetni apával, hogy ha így folytatja, tönkre fogunk menni, nem érdekelte. Csak annyit szokott a fejemhez vágni, hogy törődjek a magam dolgával... Már nem azért, de ha tényleg ezt tettem volna, rég kidobták volna a házból, én meg az egyetemi éveimre készülnek, és a pénzből sem adtam volna neki semmit. A lelkembe gázolt minden ilyen kijelentésével, hiába tudtam, hogy a pia beszél belőle.

Beletörődve kilátástalan jövőképembe vettem magamhoz a szemetest, és kidobtam az utolsó üres üveget is. Nyögve elfeküdtem a kanapén.

Biztosan elnyomott az álom, mert az ajtó csapódására riadtam fel. Apa volt az. Alig állt a lábán, a kezében egy üveg tequila. Nekitámaszkodott az ajtónak és meghúzta az üveget. Valósággal marta már az én torkomat is az az irdatlan mennyiségű alkohol, amit két percen belül eltüntetett.

Felültem, így végre észrevett. Hozzám vágott egy papírlapot üdvözlésképpen.

- Ma kéne visszamenni a pénzzel – dadogta az állapotához képest egész érthetően.

- Azt nem csodálom. – Elkerekedett szemmel néztem a számlán szereplő összeget. Csillagokat láttam, ahogy felfogtam, ha ezt befizetem, maximum arra marad pénzünk, hogy a hónap végéig kihúzzuk. – Nem létezik, hogy egy ültőhelyedben ennyit ittál! – csaptam az asztalra indulatosan. – Különben is, már rég el kellett volna kezdened a terápiát, amit a doktornő javasolt!

- Ne parancsolgass nekem! Az apád vagyok!

- Elég szomorú – vágtam rá csípőből. Rögtön egy pofonnal lettem gazdagabb.

Elhűlve néztem az apámra. Soha nem ütött még meg, egyetlen egyszer sem. Még kislányként sem fenyegetett veréssel, akármilyen rossz is voltam. Kezet sem emelt rám ezidáig.

Az arcom felforródott ütése nyomán. Harag száguldott végig az ereimben. Kettétéptem a számlát, és apa káromkodásával kísérve a szobámba menekültem.

- Szilveszter! – zokogtam a készülékbe. – Szilveszter, ez nekem túl sok!

- Mi történt?

- Apám... Apám megütött.

A vonal végén csend volt. Már azt hittem, letette, ezzel magamra hagyva minden félelmemmel, amikor megszólalt:

- Gyere a buszmegállóhoz, ahol délután felszálltál.

Megkönnyebbülésemben újabb forró könnyek folytak végig az arcomon. Szipogva válaszoltam:

- Köszönöm.

A fürdőbe siettem. Groteszk látványt nyújtottam elfolyt sminkemmel valamint kipirosodott, feldagadt szememmel. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, és távozás előtt felvettem a napszemüvegemet, hogy eltakarjam arcom keserves látványát.

Szitkozódva vettem tudomásul, hogy fehér felsőmre is jutott a könnyek segítségével önálló életet élő tusvonalamból. Összehúztam magamon a farmerdzsekit, remélve, hogy így elrejthetem ezt az apró balesetet.

A megállóhoz tartva az is megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális. Hiszen akárhogy is nézzük, egy idegenhez rohantam kétségbeesve, és tőle vártam a vigaszt is. Már amikor délután találkoztunk, akkor sem stimmelt valami. Az érintése fagyos volt, mégis forrósággal árasztotta el a bensőmet. Bele sem gondoltam, mi van, ha valami nem oké ennél a srácnál...

- Napsugár!

Az előző gondolatmenet egy szempillantás alatt semmivé lett, amikor megláttam, hogy tényleg ott áll, és engem vár. Megszaporáztam a lépteimet, és gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. Nagyon meglephettem ezzel a reakcióval, mert habozott egy pillanatig, aztán gyengéden átfogta a derekamat. A mellkasára fektettem a fejemet, nagyot szippantottam a belőle áradó hűvös illatból. Megnyugvással töltött el a jelenléte.

Mintha csak ekkor esett volna le, hogy mit is csinálok tulajdonképpen, lehajtott fejjel hátráltam egy lépést. Az arcom vörösebb volt a friss vérnél is.

- Nem mondták még neked, hogy idegenekben nem szabad megbízni?

- Te nem vagy idegen.

Magamat is megleptem ezzel a kijelentéssel. Ezt most miért mondtam? A döbbenet ellenére sem vontam vissza az állítást.

Szilveszter felemelte az állam, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Gyors tempót diktálsz. Utoljára egy lánytól hallottam ezt, aki fülig szerelmes volt belém.

- Én nem... Nem tudom, miért mondtam ilyet. Talán csak azért – néztem meggyőződéssel sötét szemeibe. - , mert végre van valaki, aki meghallgat, és tudom, érzem, hogy nem kell előtte megjátszanom magam.

Elmosolyodott.

- Mesélj, mi van apáddal?

A jó hangulat semmivé lett. Az arcomon pirosló foltra mutattam.

- Megpofozott. Sosem emelt rám kezet ezelőtt, de a pia teljesen megváltoztatta. Apropó, pia. Már megint részegen jött haza. Ráadásul a kezembe nyomott egy számlát, ami minden pénzünket felőrli. – A szám lefelé görbült. – Egy hónap. Ennyi ideig élhetünk még abban a házban.

Ahogy Szilveszter látta, miként árasztanak el a reménytelenség könnyei, maga kezdeményezte az ölelést.